Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

A terv és néhány megszakadt szív

(Mina)

Hál Isten sikerült kialudnom magam, - ám már hajnalban ébren voltam, de ez a nap sem tartogatott igazán semmi jó dolgot, hiszen most, nem régiben a rejtekhelyen Orochimaru meghalt. Túlságosan is súlyosak voltak a sérülései és semmi esély nem volt a megmentésére, pedig nagyon próbálkoztunk. Én is ott voltam, amikor Kurenai-chan bejelentette, hogy Orochimaru elment tőlünk; Mitsuki-ra rossz volt ránézni, hiszen az arcán a fájdalom és a bánat lett úrrá. A bejelentés után nem sokkal el is ment a tömegtől; bár a csapattársai és Konohamaru próbáltak vele beszélni, de mindegyiküket elkergette. Never-rel éreztük, hogy Eragon és Nuregami elkezdett aktívan mozogni Mitsuki chakra-jában, ami semmi jóra nem enged következtetni, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a démonok osztozkodni akarnak Mitsuki testén, s egy Isteni háború közepére nem hiányzik még egy démoni háború is. Láttam a 7-es csapat kissé megtört csapatszellemét, melyet nagyon rossz volt nézni. Sóhajtottam egyet, majd odaléptem hozzájuk és első sorban Konohamaru-hoz, de közben a srácokhoz is szóltam.

- Beszélek vele...

- Mina-chan... - szólt hozzám halkan Sarada. Ránéztem és ő kissé könnyes szemekkel és remegő hangon így szól hozzám. – Köszönöm, hogy visszahoztad a szüleimet... - bár egyből rávágtam, hogy „nincs mit", de ránéztem Boruto-ra, aki teljesen elszomorodott. Bűntudatom volt, hiszen azért szomorú, mert nem bírtam megmenteni Naruto-t Momoshiki-tól...

- Csak szerencséjük volt... - néztem fel a plafonra szomorúan. – De nem hagyom veszni egy bajtársamat sem! – jelentettem ki határozottan, majd ránéztem Boruto-ra, akinek a szemei elkerekedtek. – Megmentem apádat is, még ha beledöglök is!

- És... - figyelek fel Konohamaru halk és kissé kétségbeesett hangjára. – Hogyan fogsz beszélni Mitsuki-val, amikor minket is elküld magától?

- Egyszerű... - jelenítettem meg a sárkány szememet. – Démont, csak démon érthet meg! – és fogtam magam majd elindulta Mitsuki-hoz, aki a barlangban lévő tó melletti, szűk, kis úton üldögélt, távol a barlang üres részétől. Én mivel nagy voltam, kicsit nehezebben jutottam oda hozzá, de odaértem végül. Láttam, hogy teljesen szét van esve és, hogy mennyire szomorú. Sír is, amit teljesen meg tudok érteni. Ilyen helyzetben az a nem normális, aki nem sír. Leültem mellé, teljesen a falhoz nyomulva. Ő még jobban összehúzta magát, hogy ne lássam az arcát, de én felsóhajtottam és halkan szóltam hozzá. – Tudom az „együtt érzek veled" duma nem segít, sőt... sokszor talán csak ront a helyzeten...

- Miért akarsz nekem segíteni? – emelte meg egy kicsit a hangját, majd dühösen rám nézett és láttam, hogy a könnyei sűrűbben hullnak ki belőle, mint bármi másból. – Jól tudom, hogy apám... - nyelt egy nagyot Mitsuki. – Az életedre tört és megtámadott téged... Te és ő ellenségek voltatok! Miért akarsz az ellenséged fiának segíteni? Szánalomból? Vagy talán... csak... azt akarod látni, hogy összetörök? – és ismét visszatemette az arcát a felhúzott térdeibe. A hirtelen vett lélegzetein és a hamar kifújt levegő végett tudtam jól, hogy most, csak még jobban sír. Átöleltem; Megéreztem, hogy megremeg, de aztán... Beleereszkedik a karomba és enyhén rám helyezi a súlyát... nagyon gyenge... Teljesen kikészült...

- Tudod... - suttogok hozzá. – Sosem felejtem el azt a napot, amikor Orochimaru-val találkoztam... Megtámadta a családomat és, miután kiderült, hogy én vagyok a Zeroteru, vadászni kezdett rám. Volt is egy kisebb csatánk 10 évvel ezelőtt, s ott úgy voltam vele, hogy „megölöm; kinyírom a rohadékot!" De aztán... - sóhajtottam fel. – Rájöttem, hogy nem ölhetem meg, mert nem vehetem el tőle, az Élet Jogát...