Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

A visszazökkenés irányában 1.

(Tenzou)

A délutáni séta igen csak kellemes volt az erdőben; Sehol egy ember, sehol egy romos épület, csak a természet és annak nyugodt és békés hangja. Tény, hogy az erdő nagy pusztításoknak esett áldozatául, de bízok abban, hogy miután a falut visszaépítettük, az erdőt is visszaállíthatjuk olyanná, amilyen ezelőtt volt. – Miközben sétálgatok, éppen ezen gondolkodok... Hogy vajon lehet e minden olyan, mint régen? – Fogalmam sincsen, hiszen... A szeretteink itt vannak és élnek; olyan, mintha meg sem haltak volna, de mégis... Tudjuk, hogy ők elmentek és csak is a szánalomnak köszönhetjük azt, hogy visszajöttek, - hisz mi más miatt kedvezett volna a Sors Kristály nekünk? – A kérdés jó, de... Vannak, akik nem gondolnak ebbe bele és élik az életüket tovább, mintha mi sem történt volna; pontosan úgy, ahogy régen is tették. Ám vannak olyanok, akik erre képtelenek és emésztik magukat a történtek miatt... És igen... Ebbe a kategóriába tartozik Kakashi is, aki teljesen kifordult önmagából, amit egy bizonyos szinten nem értek.

Azt értem, hogy bűntudata van, mert önként vetette magát a halálba és ezzel örökre megsebzett engem és Mina-t, de Mina és én... Megértjük Kakashi döntését és tudjuk, hogy ennek így kellett lennie; bármennyire szomorú is ezt kimondani. Tudom, hogy nehezen dolgozz fel egy adott szituációt, főleg, ha az érinti a családját, de... Ilyen szótlan és bűnbánatos sosem volt; legalábbis azóta biztos nem, amióta mi együtt vagyunk. Persze... Nekünk is voltak veszekedéseink, mint minden egyes párnak, de akkor sem zárkózott el tőlem. Vagy bocsánatot kért, amikor nekem volt igazam, vagy várta, hogy én kérjek bocsánatot, de sosem húzódzkodott el tőlem; most meg igen! Nem értem... Tényleg...

- „De találnom kell egy logikus láncszemet arra, hogy mi zavarhatja..." – gondolkodok magamban, miközben egyre közelebb érek a bambusz erdőhöz. – „Segíteni szeretnék neki, hiszen... Ez a dolgom, mint élettársa; ott segítek, ahol tudok, és ahol kell, és most itt kell segítenem!"

Nos, azt is tudom, hogy Kakashi zárkózott és nehezen bír az érzelmeivel, de ez... Ez amióta együtt vagyunk eltűnt és... Az Ootsutsuki támadásig mindig mindent megosztott velem, de most... Az elmúlt 3 napban azt veszem észre, hogy totálisan úgy viselkedik velem, mint azokban az időkben, amikor elvesztette Hanare-t és depressziós volt. – Talán... Ez a forrása a problémáinak... Tán az fáj neki, hogy megint el kellett hagynia Hanare-t? Valójában ott akart maradni vele, de a lelkiismerete arra sarkalta, hogy visszajöjjön hozzám muszájból? – Ettől a gondolattól nagyon félek, hiszen... Ha ez igaz, akkor az azt jelenti, hogy én akadályozom a boldogságát és ez... Ezt nem akarom! Amióta ANBU-s vagyok, azóta tudom, hogy szörnyű élete volt, tele halállal és fájdalommal; már akkor is azt akartam, hogy boldog legyen, amikor legelőször beszélgettünk az ANBU épületében. Hiába voltam belé fülig szerelmes, nem akartam beleerőltetni egy kapcsolatba, hisz volt elég gondja enélkül is. – Jó, tudom, ez butaságnak tűnhet nektek, de basszus... Most csak erre tudok gondolni, mert össze vagyok zavarodva; meg vagyok ijedve és félek, hogy ez igaz!

Pár perc után elértem a bambusz erdő határát. Mit ne mondjak, itt olyan, mintha semmi nem történt volna. A bambusz fák továbbra is szépen nyúltak az ég felé; ugyanúgy élénk zöldszínű mindegyikük; mintha ezt a helyet nem érte volna el Momoshiki támadása. Full csend és olyan érzése van itt az embernek, mintha az idő megállt volna. Megértem, hogy Kakashi miért akart idejönni, hiszen nyugi van és csend, amit ő annyira szeret. – Sétálnom sem kellett sokat, hogy megtaláljam őt, hisz ennek a bambusz erdőnek a közepén volt egy hatalmas fa, mely a bambusz erdő ékköve. Magasabbra nő, mint bármelyik bambusz itt; szerteágazóbb és zöldebb a levele, mint bárminek ebben az erdőben; és az ágai úgy nőttek ki, hogy kényelmesen elüldögéljen rajta egy ember, akár órákig is. Kakashi is ezt tette, miközben szemmel láthatóan a Jiraiya-sama által írt könyvet olvassa. - A régi szokások nem változnak... - mosolyodok el magamban, majd úgy határoztam, hogy felugrok hozzá az ágak közé. – Tudom, hogy tudja, hogy itt vagyok, de úgy tesz, mintha nem tudná, vagy nem érezné a jelenlétemet, de tudja, ami arra enged következtetni, hogy várt rám... vagy Mina-ra, - ez most lényegtelen, - de az a legfontosabb, hogy várt valakire! – Amint felértem arra az ágra, ahol ő volt, azonnal leguggoltam hozzá és olyan közel mentem hozzá, amennyire csak tudtam. Nagyon belemásztam az aurájába, de ez nem zavarta. Meglepett, hisz arra számítottam, hogy merev lesz, és azt fogom érezni rajta, hogy legszívesebben elmenekülne; de nem ezt éreztem, s ennek örültem. A könyvét azonnal letette és rám nézett. Rám nézett és belenézett a szemeimbe; most először, amióta visszatért az életbe! – Ledöbbenésemet azzal próbáltam elrejteni, hogy elmosolyodva a jobb kezemet finoman ráhelyeztem az arcára és mélyen, hosszan és lágyan kezdtem el figyelni őt. Semmi heves reakció nem történt; ő csak bámult engem nyugodtan és... ha fogalmazhatok így... „szerelmesen". Mennyire hiányzott ez a tekintett, Istenem!