Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Vacsora a nagy csapattal II.

(Mina)

Pár hónap telt el... - nagyjából három, négy, - de a családom és a baráti köröm, már otthon akart tartani. Persze... Látszik rajtam, hogy terhes vagyok, és valljuk be... Ilyen súllyal küldetésre menni, eléggé veszélyes; de nem is a mozgási gondjaim miatt veszélyes, hanem a szívem alatt hordó kisgyermek is veszélybe kerülhet egy egyszerű elesés vagy bármilyen pici balesett miatt; ez tény és aláírom, hogy így van. De az irodámban, - ami gyakorlatilag egy szoba; egy kicsi, négy fallal körbevédett helyiség, - amiben komolyabb bajom nem igazán eshet. Innen irányítom az ANBU-t, a csapatom edzését pedig csak figyelem, illetve a chakra-m kivetítésével, nehezítem a dolgukat. Nah, amikor ezt apáék és Konohamaru megtudták... Finoman szólva közölték velem, hogy „Innentől te nem dolgozol, minimum 3 évig és pont!" – történt ez egy reggeli napon, amikor bementem az ANBU-ba, hogy hozzá lássak a napi teendőimhez. – Igen... Aláírom, hogy már nem voltam olyan rutinos és gyors, mint régen, de hát baszki... Ez még nem azt jelenti, hogy nem vagyok képes elvégezni a feladataimat. – Tudom, hogy mindenki jót akar és, hogy csak segíteni szeretnének nekem, de... szerintem ez már egy kicsit sok. Kurenai-chan-nal szoktam erről beszélni és a délutáni teázásaink mellett elmesélte, hogy anno, amikor ő volt terhes Mirai-jel és a férje, - Sarutobi Asuma, - halott volt, rengeteg barátja jött át hozzá, segítették, gondoskodtak róla, figyeltek rá és stb. És ő is ugyanezt a „kissé már túlzásba esetek srácok" érzést érezte. Bólintottam, hogy megerősítsem őt a helyeselésemmel, plusz megnyugtassam magam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki érzett már ilyesmit. Sokszor rossz érzésem volt amiatt, ahogy a többiekkel beszéltem, hiszen rosszul érintett az, hogy csak így minden szó nélkül „elvették" a munkámat. Sokszor... Úgy éreztem, hogy bunkó voltam, pedig nem volt az, de mégis annak éreztem és... ÁÁÁH! – „Bonyolult és nehéz ez az egész..." - Panaszkodtam sokszor Kurenai-chan-nak, aki azt tanácsolta nekem, hogy fogadjak szót és próbáljak meg pihenni, hiszen ahogy egyre jobban közeledni fogok a szüléshez, annál nehezebb lesz a pocakom is és sokkal hamarabb el fogok fáradni, mint ezek előtt bármikor. Bólintottam és megfogadtam a tanácsát; s jól is tettem! Sokkal könnyebben éltem túl a hétköznapokat, mint ezek előtt és délután sokszor el is aludtam, ami jól jött, hogy estére kipihentebben álljak neki a vacsora elkészítésének. Általában mindig végezni akartam vele, mielőtt Konohamaru haza jönne, de... Nem egy, nem kettő... hanem jó pár alkalom volt, amikor ő előbb ért haza; és mire felnyitottam a szememet Konohamaru már ott feküdt mellettem az ágyban és simogatta hátul a tarkómra lekonyuló hajszálaimat.

Ám ma ez nem így volt! Ma meglátogat minket Konohamaru csapata: Boruto, Sarada és Mitsuki. Annyira régen hallottunk már felőlük, hogy nem csak Konohamaru, hanem már én is nagyon várom velük a találkozást. Ez egy kicsit arra emlékeztet engem, amikor apa az ő csapatát várta vacsorával, akkor, amikor én voltam kicsi. Rengeteg emlék visszajött arról a napról nekem, s éppen ezért kitaláltam, hogy yakitori-t készítek, rizsgombócokkal, s Konohamaru-t meg megkértem arra, hogy hozzon fejenként egy-egy ramen-t az Ichiraku-ból, hogy ezzel kezdhessük a vacsorát. Említettem még neki azt is, hogyha nagyon édesség éhes lenne, akkor nyugodtan elugorhat a Dango-házba egy kis dango édességért. Tudom, hogy az egyik kedvence, így amikor ezt reggel említettem neki, fülig ért a szája és boldog mosollyal hagyta el a házunkat, ami még mindig bent van a belvárosban. Apa és Tenzou felajánlották nekünk azt, hogy elkészítenek egy házat „nászajándék" címszó alatt, s azt Konohamaru és én, a kedvünk szerint alakíthatjuk, majd ha már a gyerekek is meglesznek. – És miért mondtam többes számot? – Hát mert nagyon nagy esély van arra, hogy ikreink lesznek! Amikor legutóbb voltunk ultrahangon Sakura-chan-nál, az idősebb kunoichi meg volt róla győződve, hogy ikreket hordok magamban. Konohamaru és én nagyon boldogok voltunk, hiszen... Ez egy nagyon csodálatos dolog; Egyszerre két kisgyermeknek is életet adhatok! Konohamaru nem talált szavakat... Csak ölelt magához, oly erősen, de mégis oly gyengén, hogy ilyet én még nem tapasztaltam tőle. Boldog volt... Ez kétségtelen!