Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

A visszatért Shinobi lelkek

(Konohamaru)

Éppen Sarada-val a Konohai erdőben sétálunk. Mivel a barátaim nem engedik, hogy komoly munkát végezek, így muszáj volt egy olyan feladatot keresnem, ahol nem terhelem meg a chakra készleteimet. És szerencsére találtam is! A feladatom az, hogy a falu határán lévő romokat eltakarítsam, plusz az erdőt átnézzem, hogy mekkora a pusztítás benne. Az előbbi munkámat már Sarada és az 5-ös csapat segítségével elvégeztem; most viszont a munkám második felére kell koncentrálnom. Igaz, ezt a feladatot nem nevezhetjük munkának, de... Ezt is meg kell csinálni. Nem panaszkodásként... Örülök, hogy egy kicsit könnyebb feladatot kell csinálnom, hiszen eléggé kemény harcoltunk néhány órával ezelőtt. Sarada társaságának is nagyon örültem, hiszen az álmai hasonlóak, mint az enyémek: ő is, akárcsak én, Hokage akar lenni, de... Kezdem úgy érezni, hogy Sarada túl mutat rajtam. De nem bánom! A tanítványom, és azt szeretném, ha az álmai valóra válnának. Nem a riválisa akarok lenni, hanem egy támasz, akire bármikor számíthat, főleg most, hiszen a háborúban elvesztette az apját, Sasuke-san-t. Nem lesz könnyű feldolgoznia, de... Én mellette leszek, és ha az anyjának nem is, de nekem nyugodtan kiöntheti a lelkét.

Miközben csendben sétálunk egymás mellett, a gondolataim elkalandoztak Mina felé. Végre véget értek a háborús gondok... A gonosz Istenek, halottak és az életünk sincs veszélyben. Végre! Végre élheti az életét és elkezdhetjük a közös életünket, melyet már évek óta tervezek. Alig várom, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba! – mosolyodok el boldogan, miközben arra a bizonyos napra gondolok.

- Neh, sensei... Nagyon boldognak tűnik... - szól hozzám vidáman Sarada. Meglepetten ért, hogy nincs elkenődve Sasuke-san miatt. Arra számítottam, hogy könnyekben tör ki és elveszíti a tartását. Háát... Minden ember másképp dolgozza fel a szeretteinek az elvesztését; Ki tudja, hogy Sarada hogyan. Jobb, ha inkább nem hozom fel neki ezt a témát! Nem akarom, hogy elkenődjön a hangulata. – Sensei? – ér hamar mellém, majd előrébb dől és belenézz a szemembe. Olyan hirtelen történt ez, hogy azonnal megálltam és belenéztem Sarada szemébe.

- „Ennyire sokáig csendben lennék? Ennyit gondolkodok?" – teszem fel magamban a kérdéseket. – „Hááát... A háború végett az időérzékem is megzavarodott egy kicsit..."

- Csak nem Mina-chan-on jár már megint az esze? – kérdezi kissé kipirultan. Kissé megráztam a fejemet, hogy fejbe kicsit visszatérjek. Válaszolnom kéne már valamit...

- Hát... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem... - nevetem el magam, miközben az egyik kezemet a tarkómhoz teszem. – Kemény időszakon vagyunk túl... Végre sikerült levernünk az V. Shinobi háborút és az élet mehet tovább. Elkezdhetjük az életünket közösen élni és... - és ekkor vettem észre, hogy Sarada elfordult tőlem és meredten bámulta az eget. A jobb kezét a homlokához helyezte és azzal próbálta eltakarni a napot.

- „Jaj, ne! Nem akartam, hogy az apja az eszébe jusson, erre mit csinálok? Könnyedén beszélek arról, hogy „most már mindenben és az élet mehet tovább"! Könnyen beszélek én, akinek még életben vannak a szerettei!" Sarada... - lépek közelebb hozzá. – Sajnálom, hogy...

- Sensei... - szakít félbe remegő és döbbent hangja. Jaj, ne! Megsirattam, pedig én... Nem akartam! – Nem érzi? – kérdezi komolyan, s engem eléggé meglepetten ért ez a kérdés. – Mondja, hogy Ön is érzi a chakra-kat, és, hogy nem a képzeletem játszik velem!

- „Chakra-k?" – nézek én is az ég fele. – „Milyen chakra-k?" – kezdek el gondolkodni, majd hirtelen ismerős chakra-kra leszek figyelmes. – „Mindegyiküket ismerem, de ők... Ők már... már egyszer... meghaltak..." – döbbenek le. Ekkor még több általam ismert chakra-t megismertem. Köztük volt Kiba-san, Choji-san, Orochimaru... Sasuke-san és... Kakashi-san chakra-ja is. – Ez... Ez nem lehet! – mondom halkan magam elé, teljesen ledöbbenve.