Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Visszahullva... Ismételten a fájdalomba

(Kakashi)

Szörnyen aludtam az éjjel... sőt le sem hunytam a szememet; Végig Mina járt a fejembe. Miért mondtam el neki? Miért akartam, hogy tudja? Mi előnyöm származott belőle? – tettem fel folyamatosan magamban a kérdéseket. Aztán persze rájöttem, hogy még mindig jobb, ha tőlem, személyesen tudja meg, minthogy egyszer észreveszi. Tán csak még jobban összeomlott volna, ha meglátott volna engem és Tenzou-t, pont egy intim pillanatban. Viszont... A mai kijelentésemmel, tán örökre elvágtam azt a stabil és biztos köteléket, ami közte és köztem volt. De... el kellett mondanom... Joga van ahhoz, hogy tudja ezt... még ha egy kicsit ciki fura is a dolog. – De elhatároztam magam... Bármi is fog történi a jövőben, rám mindig is számíthat, és sosem fogom magára hagyni, mert ő... még a saját boldogságomnál is fontosabb.

Hajnali négykor kimásztam az ágyból és magamra öltöttem az ANBU ruhát, s kész voltam elindulni az ANBU központba, hogy küldetést végezzek. Igaz szabad hetes vagyok, de ha a lányom nem hajlandó még látni sem... Mi értelme van a szabad hetemnek? – Mélyet sóhajtottam és a szobája fele léptem. Vajon... Kinyitotta az ajtót? – Gondolkodtam, s finoman próbáltam kinyitni az ajtót, de sikertelenül. Zárva volt, de... Mit is vártam? Egy ilyen tényt és helyzetet nem lehet egyből feldolgozni... - Sóhajtottam és, ahogy mindig is... Most is halkan kopogtam be hozzá. Nem tudom mennyire vészes a lelki állapota; Ha válaszol, akkor tragikus, ha viszont nem, akkor még nem annyira vészes. Ismerem már minden kis mozdulatát... És tudom, hogy mikor őszinte és mikor nem.

- Kicsim... Ébren vagy? – szóltam be halkan hozzá, a kopogás után.

- Hagyj békén! – hallom bentről az erős és indulatos szavakat. Ébren van... Nem aludt... Ajaj! Azt hiszem eléggé súlyos a helyzet...

- Csak szólni akartam, hogy küldetésre megyek... Egy pár órás küldetésről van szó... Este már itthon leszek...

- Menjél csak! – kiáltott vissza. – A buzi barátod, biztos örülni fog a társaságodnak! – haragszik, nagyon... Olyan indulatos és gyűlölettel teli hangja van, hogy ezt nem lehet félre érteni: utál, gyűlöl... De megértem. Milyen apa az, aki olyan, mint én? Gyilkolok; félholtan jövök mindig haza; nagyon ritkán vagyok itthon; és még meleg is vagyok... Hogy lehetek ennyire... ennyire siralmas és szörnyű?

- Nem azért megyek, mert ő ott van... Hanem azért, mert muszáj. – hazudtam. Nem látom annak értelmét, hogy itthon legyek úgy, hogy ő és én... Rá sem nézünk a másikra... És... Ha ilyen bánatos állapotban vagyok... teljesen érzéketlen vagyok a külvilággal szemben... Ami a gyilkosságoknál nem rossz dolog. - Fontos megbízást kaptam a Hokage-től...

- Tök mindegy! Csak menj! – ordított ismét.

- Rendben... - sóhajtottam, majd lassan kiléptem a lakásból és elindultam az ANBU fele.

Egész végig az érzelmeimmel vívódtam. Nem akarom, hogy lássák rajtam, hogy megtörtem. Nekem csak Mina maradt meg... Hanare-t már elvesztettem... Mina és köztem nagyon szoros kötelék van, - volt, - melyet sokan nem értenek. Mindkettőnknek szüksége van a másikra, mégpedig azért, mert amíg ott vagyunk egymásnak, addig mindketten biztonságban érezzük magunkat; még akkor is, ha a jövő kilátástalan. Sokan pedofilnek tartanak, amiért a 12 éves lányommal alszok együtt, de... Ők nem ismerik a múltamat. Nem tudják, hogy nekem mekkora lelki trauma volt az, hogy elvesztettem Hanare-t. – Ebből következik az, hogy Mina-hoz mindennél jobban ragaszkodok, hiszen ő az, akiért Hanare és én, annyit küzdöttünk; Akiért az életünket képesek is lennénk adni. – S ezt Hanare be is bizonyította. Tiszta szívemből szerettem őt... És ezt tán Tenzou tudja egyedül, hiszen ő tudott a Hanare-vel folytatott kapcsolatomról. Ismerte Mina-t... Tudta, hogy mi történt, miután Hanare halála után bementem dolgozni. Egyből leolvasta rólam, hogy valami nincs rendben velem, s amikor megkérdezte, hogy mi van... - Nem fogok hazudni... - Sírva borultam a nyakába. Elpanaszoltam neki mindent, hogy Hanare meghalt; hogy minden az én hibám; Mina-nak miattam kellett átélnie egy gyerekkori traumát; és stb. – Természetesen ő igyekezet engem megnyugtatni... igyekezett biztatni... és lelki támaszt nyújtott, hogy tovább tudjak lépni. Nagyon nehezen ment, hiszen... egy halált sosem könnyű feldolgozni, mégis... Tenzou mellett úgy éreztem, hogy a fájdalmaim megszűnnek és elrepülnek tőlem, messzire. Mivel együtt dolgozunk, rengeteg időt töltünk együtt, s nagyon sokszor beszélgettünk a gondjainkról. Próbálunk segíteni a másiknak lelkiekben. Míg ő a traumám feldolgozásában segített nekem, addig én abban, hogy érzelmileg fel tudja azt dolgozni, hogy nekünk ölnünk kell. Hiába 30 éves... Még sokszor összeomlik a lelke, hogy meg kell ölnünk valakit. – És ezeknél a beszélgetéseknél éreztem azt, hogy a szívem hevesebben ver a közelében; érzem a boldogságot és a biztonságot; a szívem pedig ezeknél a beszélgetéseknél, mindig arra utasított, hogy csókoljam meg... - De nem mertem... Nem tudtam, hogy mit reagálna rá, hiszen... mégis csak fiúk vagyunk és nem igazán tudtam, hogy hogyan érezné magát abban a kissé kellemetlen helyzetben. – Ám meglepetésemre, egy jó 1-1,5 évvel ezelőtt, ő lépett.