Az apám Hatake Kakashi [BEFEJEZETT]

Sajnálom... Bocsáss meg!

(Mina)

Egész éjjel ébren voltam... hiszen az aggodalom és a félelem miatt nem bírtam aludni. Apa nem jött haza este... Én pedig, most nagyon félek... hiszen a küldetésekről mindig egyből haza jön... Most viszont nem ez történt. Tán lehet csak megcsúsztak... de fejemben folyamatosan ott motoszkál az a gondolat, hogy súlyosan megsérült... tán meg is halt! „Mina! Gondolkodj egy kicsit... Ő Hatake Kakashi, az apád... aki nem sérül meg olyan könnyen!" – gondolkodtam magamban az éjszaka folyamán.

Talán hajnalban hunytam le a szememet egy kicsit, mert az álmatlanságok súlya leragasztotta a szememet... teljesen. Végig apa járt a fejemben... Hogy mennyire hiányzik... Hogy mennyire szomorú volt a hangja, amikor elment... Hogy mennyire próbálkozott felém nyitni... - S ezektől a gondolatoktól, ismételten könnyben áztak a szemeim. – A Nap meleg sugaraira ébredtem fel... Szinte átvilágított a szemhéjamon a fény... s az irritáció hatására felnyitottam a szememet. Szóval már reggel van... - Hirtelen léptekre lettem figyelmes; Valaki van a házban... - Kissé ijedten ültem fel az ágyamban, s a szám elé kaptam. A halk kopogás hangja után, már teljesen megnyugodtam. Ez csak apa lehet... Csak ő kopog így...

- Szia, Kicsim... Haza jöttem... - szól be hozzám halkan, s gyengén. A mély sóhajaiból következtettem arra, hogy szomorú, de tudom jól, hogy miért... - Sajnálom, hogy tegnap nem voltam itthon, de... Rémes állapotban voltam... Nem akartalak téged megijeszteni... Sajnálom...

- „Nincs miért bocsánatot kérned apa... Nekem kéne a sajnálatért könyörögnöm... Nem neked!" – lépek lassan oda az ajtóhoz.

- Kicsim... Tudom, hogy haragszol rám, de, azért még egyszer megkérlek... Kérlek, nyisd ki az ajtót! Beszéljük meg ezt az egészet... Kérlek! Legalább, csak hadd lássalak téged... Nagyon hiányzol, Kicsim! – Istenem! Hogy hagyhattam idáig fajulni a dolgokat... Hogy szinte hallom apa hangjában, azt, hogy sír... vagy, hogy az érzelmeivel vívódik...

Felsóhajtottam, s a kezemet rátettem a kilincsre... Lassan nyomtam le, hiszen még hezitáltam. Képes leszek sírás nélkül beszélni vele? Képes leszek a szemébe nézni? Ahogy kinyitottam az ajtó, megpillantottam magam előtt apát, teljes ANBU felszerelésben. A páncél az oldalán meg volt repedve, s a ball oldalán, - ahol a páncél meg volt törve, - ott látszódott a fehér, tiszta fásli. Tényleg megsérült... Istenem, mi lett volna, ha nem jön haza? – Bele sem merek gondolni... Hiszen az utolsó beszélgetésünknél végig buziztam őt, s a lelkébe tapostam. – Éreztem, hogy gyűlnének a könnyeim, ennek a gondolatmenetnek a végén, de erős maradtam... Most az egyszer nem bőghetem el magamat!

Apa szemei elkerekedtek, amikor meglátott. Hezitált... Mintha nem tudná, mit lépjen, de teljesen megértem őt... Most az ő lelke az összetörtebb... Nekem kell lépnem... Nekem kell nyitnom felé. Apa lassan kezdte el felém nyújtani a kezét... finoman megfogta az arcomat, s hüvelykujjával elkezdett simogatni. Mennyire hiányoztak az érintései... hihetetlen.

- Mina... én... - kezdte, kissé dadogva, de én csak megfogtam az arcomra helyezett kezét, majd kissé megszorítottam azt. Meglepődött... Éreztem rajta.

- Apa... Gyere, be... Beszéljünk itt...

- Hm... - bólint. – Rendben... - s én finoman húzni kezdtem a szobám fele... Ő követett engem minden kérdés nélkül.