Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 2

*Álom, Hikari szemszöge*

      A sötétségben lebegek, és csak hangokat hallok. Olyan érzésem van, mintha valahonnan távolról visszhangoznának.

- Emlékszel még, hogy milyen volt amikor az emberek elkezdtek kihalni?

- Igen.

- Azóta mindenki meghalt rajtunk kívül.

- Mi vagyunk az utolsók.

- Ha a büntetésedet nem vonják vissza, akkor most teljesen egyedül lennél itt. Ezen a romos, kihalt helyen.

- De te itt vagy mellettem.

- Igaz. Mennyi ideje is vagyunk itt teljesen egyedül?

...

- Húszezer éve.

*Álom vége*

      Hirtelen felébredtem, és felültem az ágyban. Az arcom verejtékben úszott, és gyorsan vettem a levegőt. 'Mi volt ez?... Egy álom?... Olyan valóságosnak tűnt... Csak egy kis részére emlékszem... Valóban csak egy álom volt? Olyan furcsa volt...' Gondoltam magamban.

- Hikari. - tette valaki a vállamra a kezét. - Hikari, minden rendben? - kérdezte aggódóan Sousuke. Feléje fordultam, és próbáltam lenyugodni.

- Persze, csak... Csak rosszat álmodtam... - mondtam. 'Már nem emlékszem az álomra... Biztosan nem volt semmi jelentősége.' Gondoltam magamban. Visszafeküdtem, és Sousuke karjaiban újra elaludtam.

...

- Akkor menjünk. - mondtam, és elindultunk a temetőbe. 'Eddig kilenc év alatt egyszer sem vittem el a gyerekeket anyu sírjához. De nem tudom miért. Talán azért, mert akkor még nem ismerték a halál fogalmát, vagy azért viszem el őket most, mert most annyi idősek, mint én akkor. Nem tudom pontosan, csak így érzek.' Gondoltam magamban. Miközben sétáltunk összefutottunk a Kurosaki Család többi tagjával. Bár ez nem furcsa, mivel mindenki ugyan oda tart.

- Sziasztok! - köszöntem nekik.

- Sziasztok. Látom egyszerre járt az agyunk. - mondta Ichigo.

- Ayu-chan! Shun-kun! - jött gyorsan ide Kazui.

- Kazui-kun! - mondták a gyerekek, elengedték a kezünket, mert eddig Ayumi az enyémet, Shunsuke pedig Sousuke kezét fogta, és gyorsan átölelték az unokatestvérüket.

- Hoztál virágot anyunak? - kérdezte Ichigo.

- Persze. Még füstölőt is. - mondtam, és felemeltem a kezemet, amiben egy kis csokor liliomot tartottam.

- Sziasztok, kis unokáim! - köszönt apa a kicsiknek.

- Nagypapa! - ölelték át szorosan.

- Ichigo. - szólítottam meg.

- Hm? - fordult felém, mert eddig a kicsiket nézte.

- Ha jól tudom Rukia és Renji pár éve összejöttek, és van egy Kazui-val egyidős lányuk. Jó barátok Kazui-val, igaz? - kérdeztem.

- Igen. Van egy lányuk. Abarai Ichika a neve. Miért kérded? - kérdezte.

- Ja, csak úgy. Csak leellenőriztem valamit. - mondtam.

- Nem megyünk tovább? - kérdezte Orihime.

- De igen. Temetőbe megyünk, nem az út szélén beszélgetni. Ayumi, Shunsuke! Szálljatok le a nagypapáról! Lesz még időtök megfojtani őt máskor.- mondtam oda nekik.