Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 8

*Aizen szemszöge*

      Miután Hikari a földbe tiport, elmondta amit akart és leült egy fa tövében, én még a földön feküdtem és elgondolkoztam az előbb történt eseményeken. Hikari könnyei még mindig az arcomon voltak, de nem töröltem le őket. Őszintén meg sem moccantam, mert tartottam attól, hogy megrepedt néhány bordám, és lehet, hogy csak rosszabb lesz ha felkelek. Azon gondolkodtam, amit Hikari az előbb mondott nekem. "Te idióta! Te ostoba!..." 'Igen. Az vagyok. Egy ostoba.' "Mégis mit képzeltél amikor csak úgy szó nélkül otthagytál minket és idejöttél?! Mégis mit?!" 'Sajnálom. Azt előre tudtam, hogy mérges leszel ezért, de nem gondoltam, hogy idáig fajul a dolog.' "Azt hitted majd olyan könnyen elfogadom, és azt mondom "Jaj, semmi baj, drágám. Nem aggódtam magam halálra. Megbocsátok."?..." 'Nem. Tudtam, hogy nem fogod egykönnyen elfogadni, és azt sem, hogy egyhamar megbocsátasz.' "Amikor megtudtam, hogy itt vagy, először kicsit aggódtam, de azt rögtön átvette a düh és a harag. Dühös voltam, mert csak úgy szó nélkül elmentél. Haragudtam rád, mert miattad nekem is ott kellett hagynom a gyerekeket..." 'Sajnálom. Bocsáss meg. Én nem akartam, hogy utánam jöjj. Megértem az érzéseidet.' "Észrevettem, hogy minél közelebb értünk hozzád, te annál inkább távolodtál." 'Nem tudtam, hogy ott voltál. Én csak mentem, és nem foglalkoztam semmivel. Meg sem álltam.' "Szólítottalak, kiabáltam, hogy válaszolj, de te meg se hallottad. Arra gondoltam, hogy biztosan ezzel büntetsz amiért nem hallgattam a szavadra a minap." 'Ez nem igaz. Sajnálom. Amikor telepatikusan engem szólítottál, azt meghallottam, de nem válaszoltam. Hogy a te szavaiddal éljek "elakartam menekülni mindenkitől", vagy valami hasonló érzés fogott el. Nem akartalak büntetni téged. Nem is akartalak soha! Sajnálom.' "Azért lőttem ki egy Shakkaho-t, hogy eltaláljon, hogy esetlegesen elszenvedj egy kisebb karcolást. Számtalan másikat is kilőttem volna, de Ichigo nem engedte." 'Pedig megérdemeltem volna.' "Azt terveztem, hogy megütlek, elmondom neked, hogy mekkora egy ostoba vagy, aztán hazamegyek, és bezárkózom az egyik szobába..." 'Tényleg? Elég kreatív elgondolás. Végül is a fele terved sikerült... Melyik szobába zártad volna be magad? A fenti fürdőszobába?'

      "De amikor megláttam a többieket itt, sokkal dühösebb lettem rád, mert miattad jöttek ide. A te hibád! Az egész a te hibád!..." 'Nagyon sajnálom... Igazad van. Az egész az én hibám.' "Nem is... Miket beszélek?... Minden az én hibám..." 'Ez nem igaz!... Hah... Mindig magadat hibáztatod. Akár valóban a te hibád, akár nem. Mindig ezt csinálod amikor úgy érzed megsértettél. Még úgy tizenkét éve is magadat hibáztattad amiért én a Muken-be kerültem. Pedig az teljességgel miattam volt, mert nem hallgattam rád.' "Miért jöttem én utánad?... Miért hagytam ott a gyerekeket?... Miért nem hagytam, hogy csináld azt, amit akarsz?... Azért, mert aggódtam... Mi mást tegyek?..." 'Esetleg egyszer saját magad miatt aggódnál.' "Emlékszem régen mindig csak miattad aggódtam. Nem törődtem saját magammal. A te biztonságodat tartottam a szemem előtt. Nem érdekelt, hogy velem mi van..." 'Igen. Te mindig is ilyen voltál. Túl jó szíved van.' "Most is ez volt, csak ilyenkor nem törődtem a környezetemmel... Nem törődtem a saját gyermekeim biztonságával... Milyen anya az ilyen? Most mondd meg..." 'Mindenki követ el hibákat, Hikari. Ez alól még a halhatatlan uralkodók sem kivételek, és az olyan csodálatos emberek sem, mint amilyen te vagy. Ettől te nem leszel rossz anya. Te egy csodálatos anyuka vagy, aki egyaránt gondoskodik a szeretteiről és másokról, és az ő érdekeiket teszi a sajátja elé. Még ha a volt gonosztevő férjedről is van szó... Néha azért gondolhatnál magadra is.' Gondoltam magamban, aztán a hatalmas, fekete fákat néztem a fejem felett. Lehet, hogy Hikari meghallotta azt, amit az előbb gondoltam, mert egyszer csak az ő arcát pillantottam meg, ahogy fölém hajolt. Letörölte a könnyeit az arcomról, mintha a sajátjaim lennének, aztán csak egymás szemébe néztünk, közben egyik kezével simogatta az arcomat, és a másikkal játszott a hajammal.