Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 4

*Pár héttel később, Hikari szemszöge*

- Juhú! - kiáltották egyszerre a gyerekek, ledobták az összes cuccot, ami a kezükben volt, és már rohantak is a tengerbe játszani. Felsóhajtottam.

- Legalább megvárhatták volna amíg lecuccolunk. Most szedhetem össze amit szétszórtak. - mondtam.

- Nincs baj, Hikari. Legalább jól szórakoznak. - mondta Ichigo.

- Igaz. Még előttük az élet. De biztos jó ötlet volt hagyni őket egyedül bemenni a vízbe? - kérdezte Orihime aggódóan.

- Tudnak úszni. - szólalt meg egyszerre a két apuka. Sóhajtottam. 'Lefárasztotok.' Gondoltam magamban.

- Azért vehetnétek ezt komolyabban is. - mondta Karin Sousuke-nek és Ichigo-nak.

- Akkor szokásos elfoglaltság? - kérdeztem Sousuke-től. Bólintott. Felállítottunk egymás mellett két nyugágyat és egy hatalmas napernyőt, lecuccoltunk alá, és kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyakon.

- Mást nem is terveztetek, csak itt feküdni? - kérdezte apa.

- Hát... Nagyjából igen. Ha a gyerekek kérik, akkor bemegyek velük a vízbe, vagy ha akarják, akkor építek velük homokvárat. Tényleg... - füttyentettem egyet. - Ayumi! Shunsuke! Gyertek ide! - kiáltottam a vízben játszó gyerekeknek. Lassacskán kijöttek a vízből és idejöttek.

- Mi az, anyu? - kérdezte Ayumi.

- Nem kentétek be magatokat naptejjel. Nem akarom, hogy leégjetek. Gyertek ide. Bekenlek titeket. - mondtam. Miután mindketten be lettek kenve, visszaengedtem őket a tengerbe, ahol Kazui, Yuzu, és Karin már vártak rájuk. Hátradőltem az ágyon.

- Felnőttél. - szólalt meg apa.

- Mi? - fordultam feléje.

- Felnőttél. Büszke vagyok rád. - mondta.

- Már tíz éve felnőtt vagyok, de mindegy. Nem kell ilyeneket mondanod. - mondtam.

- Ez nem igaz. Tényleg büszke vagyok rád, ahogyan Ichigo-ra is. - mondta erre apa.

- Ezt most csak azért mondod, mert vannak unokáid. De azért kösz. - mondtam, és becsuktam a szemem. Elakartam aludni.

- Ha te így akarod felfogni, nekem rendben van... Felébredt már az erejük? Halhatatlanok ? - kérdezte. Erre kinyitottam a szemem, és a vízben játszó gyerekeket néztem.

- Még nem. Biztosan halhatatlanok. - mondtam.

- Felfogtad, hogy ez mekkora szenvedés lesz nekik? - kérdezte apa.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem semleges arccal.

- Tudod te azt nagyon jól. Neked nem számít, hogy halhatatlan vagy, mert mindig lesz melletted valaki miután mi meghalunk. De a gyerekek is ilyen könnyen elfogják ezt fogadni? Életük során barátokat fognak szerezni. Mi lesz akkor velük, amikor a szemük láttára öregszenek meg, és halnak meg a barátaik, és ők még akkor is fiatalok maradnak és tovább élnek majd? Mit gondolsz milyen lesz nekik az, hogy idő elteltével sorra halnak meg majd a szeretteik, és ők tovább élnek majd a végtelenségben? Elgondolkoztál már ezen? Megtehettétek volna már az elején, hogy mondjuk a Lélek Palotában nevelitek fel őket, ahol teljesen elzárva lettek volna, csak ti ketten lettetek volna ott nekik, és nem kellettek volna nekik más barátok. Teljesen elszigetelhettétek volna őket, hogy ne tapasztalják majd meg azt a magányt, és szomorúságot, de nem így tettetek. Mi lesz amikor szerelembe esnek? Akkor mit tesztek? Hirtelen megfogjátok nekik tiltani, hogy más emberekkel találkozzanak? Elzárjátok őket a négy fal közé? - kérdezte apa. Levettem a tekintetemet a gyerekekről, és helyette a tengert néztem.