Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 30

*Aizen szemszöge*

      Sötétség. Semmi mást nincs itt csak a sötétség. Mindenhol csak Reishi, mintha csak egy Garganta-ban lennénk. Reishi-ből készítettem talajt a lábunk alá. 'Nem tudom, hogy mennyi ideje vagyunk már itt. Azt sem tudom, hogy hol van az az itt. Minden olyan gyorsan történt...'  "Itt a vége, Aizen-san... Nagyot csalódtam benned... Azt hittem, hogy ennél többre vagy képes... Csak halovány árnyéka vagy önmagadnak... Egy ilyen embert, mint te, szemernyi megbánás nélkül megölök. Itt az ideje, hogy végre meghalj, A-"  'Azt hittem, hogy akkor fog utolérni a sokak által annyira kívánt végem... De... Hikari a megmaradt erejével megmentett... Ezért fekszik eszméletlenül a karjaimban... Hiába gyógyítom, a sérülése nem akar bezáródni, és a vérzés valamilyen különös módon nem állt el... Ahhoz, hogy elállítsam, felszabdaltam a kabátom és körbetekertem egy nagyobb anyagdarabbal a törzsét... Nincs már szinte erőm... Úgy érzem, hogy nem kell sok és én is eszméletlen leszek... A látásom nagyon homályos... A fejem hasogat... De nem adom fel és minden megmaradt erőmmel Hikari-t gyógyítom... Az én sérülésem sem egy könnyű eset... A Hougyoku kettétört és már nem érzem azt a hatalmas erőt, ami egykoron áramlott benne... Ha valaki nem jön hamarosan, akkor biztosan két holttestet fognak majd találni... Én meghalhatok, de Hikari nem... Nem hagyhatom... Soha nem bocsátanám meg magamnak...' Gondoltam magamban és Hikari-ra néztem. Egyik karommal a felső testét támasztom, míg a másik kezemmel Kaidou-val gyógyítom. 

- Hikari... Ha majd megtalálnak minket, lehetséges, hogy már nem fogok addigra élni... Ha ez mégis megtörténne és majd egyszer kinyitod a szemed és megtudod, akkor nyugodtan kiabálhatsz majd a síromnál... Nyugodtan megmondhatod a véleményed és szidhatsz amennyit csak akarsz...Meg fogom érdemelni a dühödet... Biztosan azt mondanád nekem, hogy mekkora egy ostoba vagyok és, hogy nem azért mentettél meg engem, hogy én majd megmentselek téged az életem árán... Vagy valami hasonlót mondanál miközben a gyerekek próbálnának lenyugtatni, hogy ne pusztítsd el az egész világot... De tényleg... Ha én nem leszek, szeretném, hogy lépj túl a bánaton és ne rontsd el az életed azzal, hogy folyamatosan csak a múltban élsz miközben a gyászba temetkezel... Ha most hallanál, biztosan azt gondolnád, hogy mekkora ostobaságokat beszélek... Azt mondanád, hogy ne mondjak ilyeneket és, hogy mindketten túléljük és minden a régi lesz... De tudod... Én nem vagyok az a pozitív gondolkodású ember... Én a valóságban hiszek és nem reménykedem... Számomra te vagy a pozitivitás... Te gondolkodsz mindig pozitívan... Te látod meg a jó oldalát a dolgoknak... Miket beszélek?... Tényleg a halálomon lehetek ha már így beszélek... Bárhogy is alakuljanak a dolgok,... tudd, hogy... szeretlek... - mondtam halkan.

*Ayumi szemszöge*

      A Pokolbéli kis látogatásunk után visszamentünk Soul Society-be. Már nem tudom, hogy mennyi ideje annak, hogy Anyu és Apu eltűnt. Olyan, mintha hetek teltek volna el azóta, pedig biztosan csak egy-két nap. Mindenesetre totálisan elvesztettem az időérzékem. Arra sem emlékszem, hogy amikor Shunsuke elaltatott úgy tíz-húsz percre, azelőtt mikor is aludtam utoljára. Kimerültem. Jelenleg Kyoraku-san irodájához megyünk, hogy beszámoljunk arról, amit megtudtunk és kikérjük a véleményét. Nem telt bele sok idő és már az ajtónál álltunk. Benyitottam és mind bementünk. 

- Oh, visszatértetek! Tudjátok már, hogy hol vannak? - kérdezte Kyoraku-san az asztalánál ülve. Ott volt mellette Kisuke-san is. 

- Még nem, de van már kiindulási pontunk a kereséshez. - mondtam.

- Valóban? És honnan van ez a kiindulási pont? - kérdezte Kyoraku-san. 

- Yhwach mondta el nekünk... Meglátogattuk a Pokolban. - mondta a bátyus ridegen. Nagyon nem kedveli őt. Gondolom azért, mert olyan, mint Zenno és ráadásul még testvérek is.