Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 33

*Shunsuke szemszöge*

      Miután megérkeztünk, rögtön Anyuék szobájához rohantunk. Bementem a szobába. Mindenki bent volt. Anyu az ágyon ült és üres tekintettel nézett maga elé. Ayumi ott állt mellette.

- Shun! - mondta Ayumi amikor meglátott. - Anyu, itt van Shun is! - mondta Anyu felé fordulva.

- ...Shun?... - kérdezte Anyu halkan és lassan felém fordította a tekintetét. Amint meglátott, a tekintete újra élettel teli lett. - Shun... Kisfiam, gyere ide. - mondta Anyu, mire odamentem. Egy-egy karjával átölelt engem és Ayumi-t. Láttam, hogy a könnyei elerednek.

- Anyu? - szólítottuk meg egyszerre, kissé összezavarodva.

- Úgy örülök, hogy jól vagytok!... Attól féltem, hogy majd veletek is valami szörnyű fog történni és elveszítelek titeket... Örülök, hogy épségben vagytok!... - mondta, majd felengedett minket és letörölte könnyeit. - Apátok hol van? - kérdezte azzal az ártatlan, szívet melengető mosolyával. Ledöbbentünk és mindenki sokkoltan nézett rá, majd mind lehajtottuk a fejünket. Ökölbe szorítottam a kezeimet.

- Mi az? Valami baj van? Hol van Sousuke? - kérdezte Anyu aggódó hangon.   

- Itt van, Hikari. - szólalt meg Ichigo és nagyapával és Grimmjow-al arrébb álltak, mivel eddig eltakarták a másik ágyat Anyu szeme elől. Ahogy meglátta Apu-t, a szemei pillanatok alatt újra megteltek könnyekkel és amit láttam bennük, azt szavakkal nem lehet leírni. Már most így reagált, pedig még nem hallotta a rossz hírt.

- Miért? Miért van Sousuke lélegeztetőgépen? Mégis mi történt? - kérdezte Anyu.

- Hikari-san. - szólította meg Kotetsu-san, mire feléje fordult. - Sousuke-san... Sousuke-san megmentette az életed azzal, hogy minden erejét felhasználva gyógyította a sérülésedet és életben tartott... És... Az életjelei hihetetlenül alacsonyra csökkentek... A szervezete eszméletlenül gyenge... Többször... Többször újra kellett őt éleszteni... Attól tartok, kétséges az, hogy valaha is magához fog térni... Nagyon sajnálom! - mondta Kotetsu-san és mélyen meghajolt előtte. Azt a tekintetet soha nem feledem, amíg élek. Ahogy körbevezette rajtunk a tekintetét, leírhatatlan volt. Lesokkolt. A könnyei megállás nélkül folytak le az arcán és a szemei üvegessé váltak, mintha csak halott lenne. Lehet, hogy legbelül tényleg az volt. 

- ...Miért?... Ez... nem lehet... Nem... Nem! Ez nem lehet!! EZ NEM LEHET IGAZ!! - kiáltotta Anyu váratlanul kikelve magából, letépte magáról a drótokat és erőtlenül kimászott az ágyból. Apu ágya felé ment, de az második lépésnél erőtlenül a földre rogyott.  

- Anyu! - kiáltottuk egyszerre Ayumi-val és letérdeltünk melléje. Felsegítettük és visszafektettük az ágyra. Tenyereibe temette arcát és hangtalanul sírt. 

- Nem kéne még mozogj, Hikari! Le vagy gyengülve! - szidta le Ichigo. 

- Miért?... - kezdte Anyu halkan miközben összehúzta magát és az oldalára fordult, tőlünk elfordulva. - Miért kellett ennek így történnie?... Én nem így akartam... Nem azért mentettem meg, hogy majd az élete árán megmentse az enyémet!... Miért nem hagyta, hogy meghaljak?... Ha hagyott volna és helyette Zenno-ra koncentrált volna, akkor nyert volna... Egy idióta... Miért mentett meg?... Idióta... Miért nem volt képes egyszer az életben magára is gondolni?... Mindig engem helyezett önmaga elé... Ha azt hitte, hogy ezt elfogadom és megbocsátok neki,.. akkor tévedett... Soha de soha nem fogadnám el, ha minden szó nélkül eltűnne a világomból... Egy idióta!... - mondta Anyu halkan, sírva. Mind csendben hallgattuk szavait. Apu-ra néztem. Megint elfogott az az érzés, amit nemrég éreztem és ökölbe szorítottam a kezeimet. Ichigo hangtalanul jelezte, hogy hagyjuk Anyut kicsit egyedül, mire hangtalanul kimentünk a szobából. Csendben haladtunk végig a folyosókon, egészen a bejáratig. Rosszul éreztem magam. Úgy éreztem, hogy az én hibám, hogy most ilyen helyzetben vagyunk. Sétáltunk Seireitei utcáin kitudja hova. Forrt bennem a düh, amit már nem voltam képes tovább magamban tartani.