Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 31

*Aizen szemszöge*

      'Még mindig semmi... Semmi jele annak, hogy valaha bárki is megtalálna minket... Semmi jele annak, hogy Hikari valaha is felébred... Az erőm végén járok... Elértem a határaimat... Nem tudom többet gyógyítani Hikari-t... Már mozogni is alig tudok... Érzem, hogy már nekem nincs sok hátra... Mindjárt... Nem kell sok és... meghalok... Eddig még soha nem találkoztam a halál gondolatával... De most, hogy egy karnyújtás választ el tőle,... rettegek... Rettegek a haláltól, mert tudom, hogy mennyi szenvedéssel és bánattal jár fog járni azoknak, akik számára fontos vagyok és akik nekem fontosak... De ha egyszer utolér, el kell fogadnom... Hiszen egyszer minden élő elhalálozik... A Halál mindenkit utolér... Mindenkinek van egy utolsó kívánsága halála előtt, nem?... Én csak egy valamit akarok... De már rég megkaptam... Nekem annyi elég, hogy Hikari mellettem van... Akár eszméleténél van, akár nem... Ha meghalok,... szeretném az utolsó perceimet mellette tölteni...' Gondoltam magamban. Már ahhoz sem maradt erőm, hogy tartsam Hikari-t, így a reishi-ből készült platformon feküdtem. Mellettem Hikari szorosan a karjaimba zárva. Ha becsukom a szemem, nem változtat semmin, mivel így is, úgy is csak a sötétséget látom. Bár én mégis becsuktam. 

      'Hikari haja zöld tea illatú... Még mindig ugyanazt a sampont használja... Ez emlékeket ébreszt bennem arról az időről, amikor még Las Noches-ben voltunk... Az a sok emlék... Mind a szemem elé tárul... Mind a jó,... mind a rossz... Az ember lehetőleg úgy hal meg, hogy nem bán meg semmit az életéből... Ha belegondolok, van, amit szeretnék meg nem történtté tenni... De... Ha akkor nem teszem azt, amit,... akkor lehet, hogy most nem lehetnék itt...'  "Ha Sousuke nem lett volna, akkor én meg sem születtem volna! Ha akkor húsz éve nem lett volna, akkor Masaki Ryuuken-hez ment volna hozzá, és soha az életben nem találkozott volna veled! Úgy halt volna meg kilenc éve, hogy azt sem tudja ki vagy!! Hogy nem vagy képes ezt felfogni? Azt hiszed, hogy Sousuke miatt fogok egyszer meghalni? Te idióta!" 'Nagyon jól emlékszem még arra a napra... Amikor Isshin-nek tőlem kellett volna bocsánatot kérnie, akkor is Hikari-tól kérte... Hikari ott tombolt magában, mivel szerinte tőlem kellett volna bocsánatot kérnie... De engem ez érdekelt a legkevésbé... Akkoriban biztosan inkább megküzdött volna Yhwach-val egyedül, minthogy tőlem bocsánatot kérjen... Azóta mondjuk javult a kapcsolatunk... Mármint azután, hogy a gyerekek megszülettek... Addig viszonylag próbáltuk még elviselni a másik létezését, de már kevesebb konfliktusokkal, amiknek a közepén általában Hikari van... Nem bánok semmit, csak azt,... hogy nem voltam ott Hikari mellett, amikor szüksége volt rám... Mást nem bánok...' Gondoltam magamban. Éreztem, hogy már tényleg nincs sok hátra. Egyszer csak hangokat kezdtem el hallani. "Apu!"  "Anyu"  "Hol vagytok?!"  Egyszer csak a szemhéjamon keresztül megérzem, hogy valahonnan fény árad. A maradék erőmmel, amivel még képes vagyok valamennyit mozogni, résnyire kinyitottam a szemem. A távolban fény volt. Néhol pér szürke folttal. 

- Anyu! Apu! - hallottam meg valaki hangját. A gyerekek azok. A fény egyre erősebb volt és egyre közelebbről áradt. Végül a homályos látásommal kivettem a gyerekek körvonalait, ahogyan felénk futottak, nyomukban más emberekkel együtt. Nem maradt több erőm és becsuktam a szemem. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Úgy éreztem, hogy a véget nem érő álmom most fog elkezdődni.

*Ayumi szemszöge*

- Anyu! Apu! - kiáltottam amikor megláttam őket előttünk. Mielőtt öt méter távolságon belülre kerülhettem volna, Ichigo lefogott és megállított. Nagyapa szintén így tett a bátyussal.

- Engedj el! - kiáltottam ingerülten.

- Nyugodj meg! Először a 4. osztagnak kell cselekedni! - mondta Ichigo. A 4. osztag emberei körülvették őket és nekiláttak a dolguknak. Amit kitudtam venni a sok ember közt az volt, hogy mindketten eszméletlenek. Rengeteg vér.