Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 36

*Shunsuke szemszöge*

      Ayumi-val Seireitei utcát jártuk amikor megéreztünk egy ismerős reiatsu-t.

- Ez a reiatsu... - kezdte Ayumi remegő hangon.

- Zenno... Az Elmúlás Hegyén van. Menjünk! - mondtam és elindultam.

- Huh? Mégis hova akarsz menni?! - kérdezte Ayumi idegesen. Megálltam és feléje fordultam.

- Természetesen Zenno-hoz... Te nem akarod, hogy bűnhődjön a tetteiért? - kérdeztem komoly hangsúllyal. Meglepődött, majd lehajtotta fejét.

- De... - kezdte és az aurája elsötétült. - Megfizet azért, amit Anyuval és Apuval tett... Megbánja még amit tett. - mondta Ayumi miközben felemelte a fejét. Tekintete sötét volt és harcra kész. Egy apró mosoly jelent meg a szája sarkán. 

- Úgy van... - kezdtem miközben az én tekintetem is elsötétült és egy mosoly jelent meg az arcomon. - Már úgy is kiakartam rajta próbálni a teljes erőmet... Megtanulja, hogy a Királyi Családdal nem érdemes kikezdeni... Bárki, aki szembe mer velünk szállni, az a Pokol legmélyebb bugyraiba kerül... Menjünk és intézzük el azt az őrültet, Ayumi. - mondtam és elindultunk az Elmúlás Hegyére. 

...

      Az Elmúlás Hegyének már ötszáz méteres körzetében hatalmasnak érződött Zenno reiatsu-ja. Mikor odaértünk, megláttuk Zenno-t nekünk háttal. Mikor alig pár méter távolság maradt közöttünk, felénk fordult, arcán egy gonosz vigyorral. 

- Nocsak. Végre itt vagytok, Trónörökösök. Visszajöttem, ahogyan azt megígértem. Remélem eléggé felkészültetek, mert most mindennek vége lesz. - mondta Zenno és két kezében megjelentek kardjai. Nem szólaltunk meg, helyette lassan kivontuk kardjainkat.  

- Mi a baj? Miért nem szólaltok meg?... Talán ennyire haragszotok rám azért, amit a szüleitekkel tettem?... Hallom, Őfelsége felébredt. Szerencséje volt, hogy akkor Aizen-san időben ideért. Jut eszembe. Róla is hallottam egy-két dolgot... Hallom elég súlyos az állapota. Ha valami véletlenül történne vele, abba biztosan belehalna... Mi lenne, ha tennék egy kis látogatást nála? - kérdezte Zenno egy gonosz mosollyal az arcán. Szavaitól forrt bennem a düh. Túl lépte a határt. 

- TE ROHADÉK!! KINYÍRLAK!! Hakai no- mondta volna végig Ayumi miközben elindult Zenno felé, de megállítottam azzal, hogy eléje tartottam a karom, mire megállt.  

- Nyugodj meg, Ayumi... Nem szabad forró fejjel nekimenned... Ha így teszel, akkor minden esélyünk oda van... Tudom, hogy túllépte a határt, de nem szabad meggondolatlanul rátámadnunk. Azzal csak az ő kezére játszunk. Érted? - magyaráztam. Sóhajtott és valamennyire lenyugodott. Váratlanul megéreztünk egy ismerős reiatsu-t.

- Ayumi! Shunsuke! - a hang irányába fordultunk és Anyu-t láttuk meg felénk közeledni, mellette egy ismeretlen kapitánnyal. 

- Anyu! - kiáltotta Ayumi.

- Miért jöttél ide? Neked ez itt veszélyes! - mondtam. 

- Azért, mert ti i itt vagytok és ő is! Nem hagyom, hogy még többet ártson! - mondta Anyu.

- Oya, oya... Őfelsége is megérkezett. Hogy szolgál az egészsége, Felség? Na és Aizen-san? Milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretsz? - kérdezte Zenno. Anyu kezei ökölbe szorultak és könnyek folytak le az arcán. 

- TE ROHADÉK!! Te átkozott!! Megbánod, hogy egyáltalán a világra jöttél!! - kiáltotta dühösen Anyu. Zenno elkezdett nevetni.

- És mégis mivel kényszerítesz rá, Felség? Minden erődet elvettem. Nincs esélyed ellenem. Előbb öllek meg a férjeddel és a gyerekeiddel együtt, minthogy hozzám érhetnél akár egy másodpercre is. - mondta Zenno. Mielőtt Anyu dühében nekironthatott volna, váratlanul egy hatalmas lángpenge csapódott Zenno-nak. A támadás indulási iránya felé néztünk. Ayumi ott állt tőlem pár méterre, kezében a Shikai alakjában Hakai no Kami. Körülötte láng formájában áramlott a reiatsu.