Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 26

*Aizen szemszöge*

- SOUSUKE!!!!! - hallottam meg Hikari hangját, ami végig zengett egész Soul Society-n. Mindannyian csendben álltunk és sokkoltan néztünk a másikra.

- Ez Anyu hangja volt, ugye? - kérdezte Ayumi remegő hangon.

- Olyan volt..., mint egy halálsikoly... - mondta Shunsuke halkan. Hirtelen elfogott egy rossz érzés. "Vigyázz, Aizen Sousuke!... Meglehet, hogy a következő alkalommal már nem tudod őt időben megmenteni!" Szélsebesen a kijárat felé indultam.

- Hé! Sousuke! Hova mész?! - kérdezte Ichigo, és éreztem a hangjában az aggodalmat. Megálltam és feléje fordultam.

- Megmentem Hikari-t! - mondtam.

- Mi is megyünk! - mondták a gyerekek.

- Nem! Ti itt maradtok! - mondtam határozottan.

- De, Apu! Anyu- - mondta volna végig Ayumi, de közbeszóltam.

- Nincs semmi de! Itt maradtok! Nem akarom, hogy veletek is történjen valami! - mondtam, majd el hagytam a termet.

- APU!!! - hallottam meg ahogyan utánam kiáltanak, de nem fordultam vissza. Mindennél fontosabb volt most az, hogy megmentsem Hikari-t. Az Elmúlás Hegyéről éreztem a jelenlétüket, így odamentem. Mikor megérkeztem, a harc nyomait láttam mindenfele. Hatalmas mélyedések és repedések a talajban. A távolban megláttam egy személyt a földön feküdve. Mikor felismertem, éreztem, hogy a szívem akkor állt le. 'Nem... Ez nem lehet!'

- HIKARI! - kiáltottam és odafutottam hozzá. A saját vérében feküdt, ami a hasfalán lévő hatalmas vágásból folyt ki. Eszméletlen volt. Kétségbeesetten térdeltem le melléje és megemeltem felsőtestét. Másik kezemmel a sebét szorítottam le és Kaidou-val azonnal elkezdtem gyógyítani.

- Hikari... Hikari, tarts ki! - mondtam. Nem kelt fel. Szemernyi jelét sem adta annak, hogy magához is fog-e térni. A reiatsu-ja elképzelhetetlenül alacsony volt. Szinte már nem is élt.

- Hikari... Nem halhatsz meg... Kérlek, nyisd ki a szemed... Nem veszíthetlek el... - mondtam halkan. Váratlanul megéreztem egy nagyon ismerős reiatsu-t a hátam mögött.

- Yare, yare... Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideérsz... Azt hittem, hogy a gyerekek feltartanak majd egy ideig... Azt szerettem volna, hogy meghaljon mire ideérsz... Látni akartam az arckifejezésed, ahogyan szenvedsz, ahogy egyre mélyebbre süllyedsz és végül a régi éneddé válsz... Ezzel bebizonyítva, hogy senki sem képes megváltozni..., hogy mindenkiben ott van a régi énje, csak elássa a lelke legmélyére... Bár Őfelsége hamarosan így is úgy is meghal, hiába gyógyítod. Nem fog sikerülni. Elvettem minden erejét. És tudod mit gondolok?... Azt, hogy a Lélek Uralkodó ereje tényleg páratlan! Úgy érzem, bármit megtehetek!... Te nem tapasztaltad meg ezt az erőt, így nem tudod, hogy milyen istennek lenni! Pedig számtalan alkalmad lett volna rá! Bármikor megölhetted volna őt és elfoglalhattad volna a Lelkek Trónját ahogyan azt akartad! - mondta a személy. Feléje fordultam.

- Zenno, nem de? - kérdeztem.

- Igen! Végre élőben is találkozunk. - mondta. Egy elég érdekesen kinéző férfi állt előttem két hatalmas karddal a kezében. Arcán egy gonosz vigyor volt. (Kép) A tekintetem elsötétült és oldalra néztem.

- Értem... Szóval te vagy az... Akkor ezek szerint te vagy az, aki ezt tette Hikari-val, nem de? - kérdeztem ridegen.

- Igen-igen! Csak nem dühös vagy rám? Mondd ki nyugodtan, nem fogok- - mondta volna végig, de Shunpo-val egy pillanat alatt eléje kerültem és Kyoka Suigetsu-t a torkának szegeztem, mire lekopott a mosolya.