Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Last Chapter

*Shunsuke szemszöge*

Fázom. Sötét vagy. Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom mozgatni a testem. Nem emlékszem semmire. Az utolsó emlékem az Apám aggódó arckifejezése és a fájdalom. Úgy érzem, mintha harcoltam és kiabáltam volna valakivel. Aztán mintha valami borzalmas történt volna.

Jók a megérzéseid, Herceg.

Hallom meg hirtelen Yami hangját, mire kinyitom szemeimet. A lelki világomban találom magam a szokásos sötétségben. Yami közvetlen előttem áll. Arcáról csupán a tiszta gyűlöletet tudom leolvasni, mire egy lépést hátrálok.

- Mégis... Mi történt? - kérdezem halkan.

- Nem emlékszel? Pedig az első sorból néztél végig mindent. - jelenti ki miközben felém sétál.

Tovább akarok hátrálni, de egy láthatatlan falnak ütközöm. Yami lassú léptekkel közeledik, közben leveszi bőr kesztyűit. Rémisztő és sötét aurát bocsát ki magából, amitől félelem járja át a testemet. Remegek a félelemtől, a levegőt gyorsan, egyenetlenül veszem. Soha nem éreztem magam ennyire rémültnek, mint most. Yami megáll közvetlen előttem és két kezét arcomra teszi.

Érintésétől hirtelen emlékek töltik meg az elmémet. A fejemben visszhangzanak azok a szavak, amiket Apámhoz vágtam. Látásomat elhomályosítják a könnyek. Elfelejtek levegőt venni és ajkaim remegni kezdenek. Yami dühtől izzó tekintettel néz szemeimbe és arcomhoz hajol.

- Írányítani téged sokkal több energiát igényel, mint hittem. Egyszerre gyűlöllek és imádlak emiatt. Azonban most nagyon felhúztál. És ezért fizetned kell. - jelenti ki.

A következő pillanatban ajkait remegő ajkaimra tapasztja. Kiéhezett vadállat módjára falja őket és méregfogával megharapja alsó ajkamat, mire az vérezni kezd. Azonnal megpróbálom őt eltaszítani magamtól, azonban kezeit leveszi arcomról és falhoz nyomja az enyéimet. Érzem, hogy folyamatosan gyengülök, miközben Yami ezzel párhuzamosan válik egyre erőszakosabbá és egy pillanatra sem enged el. Lesokkolok, ahogy vörösen villogó szemei rám merednek. A fal eltűnik mögülem és Yami a földre taszít anélkül, hogy bármit is abbahagyna. Egyre jobban gyengülök. Nem bírom őt eltaszítani. Hirtelen elszakítja ajkait enyéimtől és hosszú, kígyószerű nyelvével lenyalja számról a véremet, majd felemeli fejét.

- Addig fogom elszívni a sötét energiádat, amíg nem könyörögsz könnyektől telve, hogy hagyjam abba. Már az én prédám vagy. Nem fogom hagyni annak a nőszemélynek, hogy birtokoljon. - jelenti ki, mire lesokkolok. Hirtelen megérzem Nemuri jelenlétét a közelemben, mire próbálom kiszabadítani csuklóimat szorításából.

- Felesleges erőlködnöd. Már ahhoz sincsen erőd, hogy megszólalj, nemhogy ahhoz, hogy eltaszíts. Ha ennyire látni akarod azt a nőt, akkor tessék. - mondja Yami, majd a következő pillanatban felébredek.

Egy sötét helyen találom magam, ahol csak előttem egy pontra vetül némi fény. Egy székhez vagyok szíjazva és meg se bírok mozdulni. Szóval ez a Muken. Légzésem gyors, arcomon könnyek folynak le. Hirtelen megpillantom magam előtt Nemuri-t a félhomályban.

- Shun! - mondja aggódva nevem, ahogy arcomat két keze közé veszi.

- N-Nemuri... Menj el... - mondom halk, remegő hangon.

- Nem megyek! Itt maradok és vigyázok rád. Nem hagyom, hogy szenvedj. - jelenti ki határozottsággal a hangjában.

- Hagyj... Bántani fog... Menj el... Kérlek... - könyörgök.

- Nem megyek. Itt maradok veled. Nem érdekel, ha bántani fog. Ki fogom bírni. Bármilyen bántó szavakat is hallok, tudni fogom, hogy nem te leszel az, hanem Yami. Ha pedig előjönne, akkor sem fogok meghátrálni. - mondja, mire úgy érzem, szét hasad a szívem.