Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 10

*Hikari szemszöge*

- Igen! - örvendeztek a gyerekek.

- Jól van, jól van. Attól még, hogy apu beleegyezett, nem fogunk most rögtön odamenni. - mondtam.

- Neeee... - mondták csalódottan.

- Hangulat rombolók vagytok mindketten. - jelent meg váratlanul Kaijin.

- Ki ez a bácsi?! - kérdeztek rá rögtön a gyerekek.

- Örvendek. A nevem Kaijin. Hikari-hime erejének a megtestesülése vagyok. - hajolt meg Kaijin a gyerekek előtt.

- Szia. - köszöntek neki.

- Kikre értetted azt, hogy hangulat rombolók? - kérdeztem.

- Milyen kérdés ez? Természetesen ti ketten. Te és Sousuke. - mondta Kaijin, mintha valami tökre természetes dolgot mondott volna.

- Ezt, hogy érted? - kérdezte Sousuke.

- Hát, hogy is mondjam... Te nem akarsz oda menni, pedig régebben beleegyeztetek. Aztán miután nagy nehezen meglettél győzve, Hikari-sama elrontja a hangulatot azzal, hogy nem most mentek, pedig a gyerekek már alig várták Hueco Mundo után. Profi hangulat rombolók vagytok. - mondta Kaijin.

- Hát... Legalább van még egy dolog amiben hasonlítunk. De nem most fogunk elmenni. Várjunk vele pár napig. Most jut eszembe, hogy mindjárt dél, és még meg kell csinálnom az ebédet. - mondtam, és bementem a konyhába.

...

*Pár nappal később, Hikari szemszöge*

      Pár órája értem haza a munkából, és kényelmesen aludtam az ágyban, amikor valami váratlan dolog történt.

- Anyu! Apu! - kiabálva berontottak a gyerekek a szobába.

- Mi az?... - kérdeztem álmosan, becsukott szemmel. 

- Menjünk! Menjünk! - mondták miközben ráztak minket. Néha elcsodálkozom, hogy már kilenc évesek. 

- ...Hova?... - kérdezte Sousuke álmosan.

- Soul Society-be! Megígértétek! - mondták.

- ...Jó-jó... Mennyi az idő?... - kérdeztem miközben az éjjeli szekrény felé fordultam és kinyitottam a szemem. 5:56. 'Micsoda?!' - ...Gyerekek, mozgás vissza aludni... Anyu és apu fáradt... - mondtam, és visszafordultam Sousuke-hez, aki időközben próbált visszaaludni.

- De megígértétek, hogy ma elmegyünk Soul Society-be! - mondták.

- Igen-igen, de nem rögtön miután felkelünk... Fáradtak vagyunk... Egyébként is egy unalmas hely... Nem kell úgy rohanni... Nyomás vissza aludni... - mondtam, és próbáltam elaludni. 

- De ne már! - nyavalyogtak. Látszólag Sousuke megunta, mert kimászott az ágyból, és kócos hajjal, fáradt tekintettel eléjük állt. A gyerekek kicsit összerezzentek. 'Ez baj.' Gondoltam magamban, és felültem az ágyban.

- Ayumi, Shunsuke... - szólította meg őket, miközben egy sötét aura vette őt körül. - Édesanyátoknak és nekem is van munkahelye, ahova minden nap el kell menni... Nekünk nincsen nyári szünetünk, mint nektek... Maximum két-három hét... Úgy alakítjuk a havi munka-beosztásunkat, hogy mindig legyen itt valaki veletek... Van olyan, hogy az egyikőnk elmegy este fele, és csak reggelre ér haza... Van olyan, hogy túlóra miatt éjfélig is bent vagyunk amikor délre megyünk dolgozni... Mindkettő nagyon fárasztó, és nekünk pihennünk is kell. Szóval ne keltsetek fel minket feleslegesen. Nem szoktalak titeket büntetni, vagy rosszul bánni veletek. Nem szeretem, és csak nagyon ritkán teszek ilyeneket, amikor a türelmem elfogyott... Szóval menjetek vissza a szobátokba és pihenjetek. Ha megéheztek, akkor csendben menjetek le a konyhába és egyetek gabonapelyhet tejjel. Ha unatkozok, akkor Kaijin biztosan fog veletek foglalkozni, csak mondjátok a nevét... Most pedig vissza a szobátokba. - mondta Sousuke kicsit ridegen. A gyerekek teljes csendben hallgatták minden szavát.