Fény és sötétség: örökösök. [Bleach fanfiction] (BEFEJEZETT)

Chapter 45

*Másnap, Kizucho szemszöge*

'Szörnyű az, ami tegnap történt Hikari-samaval. Sousuke-sama meg még nem is lehet ott mellette, mert ő is eszméletlenül fekszik. Mi lesz itt a koronázásig?' Gondoltam magamban ahogy sétáltam Seireitei utcáin. Egyszer csak megláttam, hogy Shunpo-val elém lépett egy ismerős és velem egy irányba tartott, mire elmosolyodtam és odamentem hozzá.

- Üdv, Shunsuke-kun! Hogy vagy? Mostanában alig láttalak. Bezártad magad Kurotsuchi Kapitány laborjába? - kérdeztem az említettet, akin fekete öltözet volt, kezei pulcsija zsebeibe voltak vágva és komoran meredt maga elé. Nem felelt, így arra gondoltam, hogy esetleg nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy beszélgessen valakivel. Bár nem csodálkoztam rajta.

- És hogy van Hikari-sama? Hallom, tegnap baleset érte. - mondtam.

- Csak annyit tudok, hogy egy karja és lába eltörött, és hogy lélegeztető gépre van kötve, így biztos, hogy a bordái is és a tüdője is sérült. - szólalt meg, mire meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos az állapota.

- Sajnálom... Miért nem vagy ott vele és a húgoddal? - kérdeztem tovább. Látszott rajta, hogy nem szívesen mondja meg.

- Azért, mert nem látnak ott szívesen. - felelt és éreztem a hangjában a bánatot, hiába próbálta elrejteni egy erős, higgadt álarc mögé.

- Miért? - kérdeztem tovább, tudva, hogy nem kéne, de hallanom kellett.

Segíteni akartam, de csak akkor voltam rá képes ha tudtam, mi a probléma. Éreztem, hogy az aurája komorabbá, sötétebbé vált és a teste megfeszült, így biztos voltam benne, hogy ezt a kérdést akarta megválaszolni a legkevésbé. Még azt is sejtettem, hogy azon is elgondolkozott, hogy akkor is megválaszolja-e nekem a kérdést ha muszáj lenne. Hiába tettem meg sok mindent érte, még most sem tudtam a bizalmába kerülni. És mivel az apjára ütött, így nem is csodálkoztam rajta.

- Erre a kérdésre nem válaszolhatok. Vizslát. - mondta Shunsuke és távozni készült.

- Várj! - mondtam és megfogtam a karjánál, ezzel megakadályozva azt, hogy elmenjen.

- Mit akar? - kérdezte, felém se fordulva.

- Segíteni. De csak akkor tudok ha megmondod, mi a baj. Kérlek, mondd meg. - mondtam.

- Nem kell segítség. Törődjön inkább a saját dolgával. - mondta ridegen, de nem tudott egykönnyen eltántorítani.

- Kérlek, Shunsuke. Biztosan van amit tudok tenni ha elmondod. - folytattam. Össze szorította az ajkait és becsukta a szemét. Teste megfeszült, mire elengedtem.

- Nem tehet itt semmit. - mondta, majd Shunpo-val eltűnt a szemem elől. Sóhajtottam, majd tovább mentem, egészen Seireitei határáig.

...

Egy idő után úgy döntöttem, hogy visszafordulok és az irodámba megyek. Éppen a tizenkettedik osztag előtt mentem el, amikor elgondolkoztam valamin. 'Shunsuke-kun mindig itt segédkezik... Vajon itt van?' Gondoltam magamban, majd úgy döntöttem, hogy bemegyek körülnézni. Egyszer csak megpillantottam Nemuri-t ahogy kilépett az egyik épületből, majd odamentem hozzá.

- Üdv, Nemuri-san! Shunsuke-kun itt van? - kérdeztem, mire kicsit meglepődött.

- J-Jó napot, Shihouin Kapitány. Miért kérdezi, hogy Shunsuke itt van-e? - kérdezett vissza. 'Hm... Ezek szerint itt van. És Nemuri-san lehet az egyetlen, aki tud arról, hogy pontosan min is ügyködik itt már hetek óta... ' Gondoltam magamban.

- Oh, semmi különösebb okom nincs rá, csak beszélni szeretnék vele. - mondtam egy kis mosollyal az arcomon, mire látszólag megnyugodott.

- Értem... Akkor erre tessék. - mondta, majd az épület felé indult, ahonnan kijött. Bólintottam, majd követtem őt. A folyosók sötétek voltak de az ablakokon jött be annyi fény hogy még látni lehessen. Ahogy haladtunk, hangokat kezdtem hallani, mintha valaki kiabálna az egyik ajtó mögött.