Neighbor Boy[NamJim F.F.](BEFEJEZETT)

60.

BaekHyun POV:

Ujjainkat összekulcsolom és megszorítom. Nem bírom hang nélkül,így már a szipogásaim és egyebek hallatszódnak. Utálom magamat. Miattam lehet az egész. Ki tudja,hogy túléli-e? Nem akarom,hogy meghaljon. Azt akarom,hogy mellettem legyen életem végéig. Ha meghalna,nem élném túl,az is biztos. Érzem,hogy dől,így én is megyek vele. A hátának dőlve engedem ki könnyeimet és szorosan ölelem. Remeg és nem áll le. Félek. Nagyon félek. Nem válaszol. Egyedül onnan tudom,hogy még él,hogy emelkedik a mellkasa és alig hallhatóan szuszog. De elég nehezen veszi a levegőt.

-Kérlek....Hagyd abba....-suttogom és egyre erősebb a vágy,hogy zokogjak

Lábaimmal is átölelem és halk zokogásba kezdek.

-Hülye drog....-suttogom és puszilgatni kezdem

Ha nem szokott volna rá,akkor most nem tartanánk itt. Akkor nem kéne mindennap bevennie abból a szarból és akkor most itt nevetnénk. Nem lenne annak a hülye bandának a tagja és akkor semmi nem történt volna meg! Az egész azzal kezdődött,hogy elköltöztek. Ha nem történt volna meg,akkor itt nevelkedtünk volna mind a ketten. Nem lettünk volna egyedül. Nem szokott volna rá erre a szarra....

~Tizenkilenc évvel ezelőtt~

Mint minden napban,a maiban is azt vártam a legjobban,hogy hazaérjek a suliból. Igaz,együtt megyünk haza,de különválnak az útjaink amíg hazamegyünk. Szomszédok vagyunk és nem nagy táv. Mosolyogva és röhörészve érünk be az utcánkba,viszont egyből elkomorulunk,amint egy nagy sötétszürke kocsit látunk meg a házuk előtt. Nekiiramodunk és futni kezdünk egészen hozzájuk. Aztán megállunk és kifulladva de nagy szemekkel nézzük,ahogyan hatalmas dobozokat pakolnak be a nagy autóba. Ki a házból. Legjobb barátom anyja jön ki éppen és amint meglát minket,keserédes mosolyra húzza ajkait majd kedvesen hozzánk lép.

-Sziasztok fiúk.-köszönt minket

-Anyu....Miért pakol az a bácsi ki a házunkból?-kérdezi a mellettem álló kisfiú

-Nos mert....Mert költözünk.

-Költözünk? Hova? Baekkie is jöhet velünk?

Az édesanyja kedvesen felnevet kisfia bohóságán és összeborzolja a haját. Aztán abbahagyja és megrázza a fejét.

-Nem. BaekHyun nem jöhet velünk.

-Miért nem?-kérdezem halkan

-Mert messzire megyünk,kicsim.-pillant rám

-Messzire? Meddig?

-Nos....Ezt nem tudjuk még.

Csend. Várjuk,hogy valaki mondjon valamit. Akármit. De végül a mellettem álló barna hajú kisfiú töri meg a csendet halk,megtört szipogásával. Tudatosult benne,hogy mi valószínűleg már nem fogjuk látni egymást. Én idősebb létemre,próbálok úgy is viselkedni. Nem sírok. Szeretnék. Kitörne belőlem de nem fogok. Nem szabad. Apu azt mondta,hogy a férfiak nem sírnak. Én pedig az vagyok!

-ChanYeol,kicsim....

Nem várja meg. Ellöki anyja gondoskodó kezét és ledobja a táskáját. Majd könnyáztatta szemekkel néz rá. Olyan,mintha azt mondaná: ,,Most elárultatok minket!". Nagyjából letörli a könnyeit és futásnak ered. Az anyja utána kiabál de meg se hallja. Csak nézek utána. Miért teszi ezt a szüleivel? Ezzel bántja őket.

-HaeJu néni....-szólalok meg halkan

-Igen?-kapja rám tekintetét

-Szerintem tudom,hogy hova ment.