Neighbor Boy[NamJim F.F.](BEFEJEZETT)

33.

HoSeok POV:

Várom,hogy mit akarhat mondani de nem mond semmit. Gyorsan elszívta a cigit és kinyitotta a száját,ezzel is jelezve,hogy kéri a következő káros dolgot. Szegény,jó sokáig nem etethette a rákjait. Felé nyújtottam a cigis dobozom és vártam,hogy kivegyen egyet de csak rám nézett. Most komolyan adjam a szájába?Kölyökkorunk óta nem csináltam ilyet. Sóhajtva kivettem egyet a dobozból és óvatosan a szájába helyeztem majd tűzet is adtam neki. Kifújta a füstöt és én is követve a példáját,ismét rágyújtottam. Leültem vele szembe és Őt néztem. Érdekel mit akar,de ha nem mondja el,megfogok őrülni.

-Nos....-kezdi el zavartan-Ez nagyon fontos dolog és nehéz is elmondani....Lehet,hogy ezek után utálni is fogsz,de én ezt már nem bírom tovább.

-Mit akarsz ezzel?-döntöm oldalra a fejemet

-Huh,nem hittem volna,hogy egyszer huszonöt évesen idáig jutok el.-nevet fel zavartan-Figyelj,én most nagyon zavarban vagyok,de akkor is elmondom amit akarok.-sóhajt

Bólintottam egyet és beleszívtam a cigimbe,hogy ne hogy elégjen. Ő is hasonlóan cselekedett. Mély levegőt vett és a szemeimbe nézett. Mintha a lelkemig hatott volna az a nézése. Olyan ártatlan,mégis felelősségteljesen ragyognak. Mert igen,ezek már ragyognak az én szememben.

-Jung Ho Seok....Én úgy érzem,hogy már egy jó ideje kedvellek téged és nem csak úgy,mint egy társat....

Ez aranyos volt tőle. Muszáj mosolyognom rajta.

-Hope,idejönnél?-kérlel halkan

-Persze.-bólintok

Odasétálok elé és mikor kezével mutatta,hogy hajoljak oda,kicsit meglepődtem. De tettem amit kért és ezzel értem el azt,amire szerintem már régóta várok. Hogy pontosan mióta?Én sem tudom. De ajkai az enyémnek nyomódtak és egy lágy,gyenge csókot adott,amit elfogadtam és viszonoztam is. Szabad kezemet arcára simítottam és lassan elváltam tőle. Szemeimbe nézett és egy ideig csak néztük egymást,majd én elkuncogtam magamat és a homlokára pusziltam.

-Én is téged,Hyung~.-suttogom

Szavak nélkül is értettük egymást. Ez mindig is így volt. Talán ezért jöttünk ki olyan jól és ezért is lettünk társak. Imádtam vele dolgozni. Sosem zavarta,hogy egy évvel fiatalabb vagyok. Eleinte mindig taknyosnak meg zöldfülűnek hívott....De aztán megváltozott valami. Mikor egymás mellé lettünk beosztva én nagyon örültem. Róla ez nem volt elmondható,először hallani sem akart róla. Mindig lekoptatott. Az egyik közös küldetésünkön viszont lesérült. Lábon lőtték és én nem tudtam mit tenni. Pánikba estem,hogy most végünk. Azt mondta akkor,hogy ,,Nem számít mennyi sebed lesz életed során,hanem az,hogy mennyit érzel.". Akkor még nem értettem,hogy ennek mi értelme van,de most így,huszonnégy évesen talán már kezdem felfogni a mondata súlyát,értelmét,célját. Akkoriban még álmodni sem mertem róla,hogy egyszer összejövünk. Mindig ugrattak minket,hogy ha összejönnénk az mennyire jó lenne meg,hogy akkor kérhetnék a cigiért cserébe valamit. Persze,csak nevettünk rajta....De ez most halálosan komoly. Aggódtam érte,mint egy lány a párjáért. Magamat okoltam,mert nem lehettem ott vele. Utána mentem,hogy megmentsem,de ugye ez a tervem balul sült el. Egyszóval aggódtam az én Hyung-om épségéért. Mikor jobban lett,pillangók szöktek a hasamba és határtalanul boldog voltam,hogy nincsen semmi baja. De az,hogy most megcsókolt,csak tett egy lapáttal az érzelmeimre. Most már teljesen biztos vagyok benne,hogy szeretem Őt.

-Akkor mi most?-kérdezi nagy szemekkel

Kifejezetten aranyos így.

-Igen.-bólintok mosolyogva-Gyere,mondjuk el a többieknek is.-fogom meg a kezét