Neighbor Boy[NamJim F.F.](BEFEJEZETT)

66.

YoonGi:

Megint csak a fehérség vesz körbe. Nem tudom mit kéne tennem. Körbenézek de nem látok semmit. Vak vagyok?

-YoonGi....

A hang irányába fordulok de nem látok senkit. Lenézek a földre de mintha a semmiben állnék. Nem vagyok vak. Látom a kezeimet, lábaimat. Akkor a hang tulajdonosát miért nem? Lehet láthatatlan? Meg sem lepődnék már az ilyeneken. Ha kéne se tudnék.

-YoonGi....

-Ki az?-nézek körbe

Ekkor egy alakot pillantok meg. Közeledik de mintha vonszolná magát. Ahogyan jobban megnézem, elképedek. Ez TaeHyung!

Azonnal odafutok és magamhoz húzom miközben behunyom a szemeimet. Erőtlenül ölel vissza és csak sír. Miután kinyitottam a szemeimet, végignéztem rajta. Csupa vér, karcolás és mély sebek. Mi történt vele? Mit tettek vele? Ki tette? Miért érdemelte ki?

-TaeHyung, szerelmem.... Ki tette ezt?-kérdem aggódva

-Nem is emlékszel?-kérdi egy félmosollyal-Te voltál. Te tetted ezt velem.

-Mi?-nézek rá nagy szemekkel-De én.... Sosem tudnálak bántani.

-Én is ezt hittem.... Félek tőled.

A szemeibe nézek és a szín tiszta igazságot láttam. Fél. Retteg tőlem. Mit tettem? Sosem tudnám bántani. Ő az egyetlen számomra. Mire volt ez jó nekem?

-Gyilkos. Egy kibaszott gyilkos vagy, Min YoonGi.-sziszegi a fogai között

Halványulni kezdett és mire észbe kaptam, hogy érte nyúljak, cseresznyevirágszirmaként hagyott itt. A szirmok után néztem és könnyeket véltem felfedezni a szemeimben. Utál. Gyűlöl. Mit tettem vele? Miért? Kezet emeltem Rá? Hol volt az eszem?

Ekkor mintha egy kicsit estem volna. De a talpamon álltam. Egy pillanat alatt besötétedett, így a korom fekete volt a barátom. Ismét. Imádom ezt az érzést. Hah, milyen ironikus vagyok. Mint mindig. De ezentúl TaeTae többet nem jött. Körbenéztem és mikor nem láttam semmit, leszegeztem a fejemet. Itt hagyott. Nem kíváncsi rám.

Hiába néztem körbe-körbe, semmi jele nem volt TaeHyung-nak. De a többiek sem jöttek, ami fura volt. Helyettük egy emlékszerűséget láttam. Egy kis ablak nyílt és amikor átmentem, azt hittem nem látok jól. Az emlékkép egy közös pillanatot mutat nekem. Amikor MinSeok próbált visszatartani.... Hiába álltam ott, engem nem vettek észre. MinSeok és én a szobámban álltunk, ahogyan próbál hatni rám. De nem ért el vele semmit.

-Ez őrültség! Te is tudod!-hallom meg XiuMin hangját

-Tudnod kellett volna milyen őrült vagyok, amikor velem jöttél.-morran a másik YoonGi

-Nem hagyhatom, hogy a halálodba fuss!-fogja meg a kezét

Akkor pont a fegyvert töltöttem. Idegesen és türelmetlenül néztem barátomra, aki komolyan nézett vissza a villámokat szóró szempárjaimba. Nem hiszem el még mindig, amit most látok. De így, külső szemlélőként.... MinSeok-nak volt igaza. Mindenben. Hogy ne menjek. Hogy minden rendben lesz. Hogy ez felesleges. De természetesen nem hallgattam rá, mert forrófejű vagyok. És így követtem el egy hatalmas hibát....

-Nem éri meg! Ne menj oda. Együtt megoldjuk.-mondja nyugodtan

De akkor meg se figyeltem a szemeit. Félt. Félt tőlem. És félt attól is, hogy elveszít. Nem vettem figyelembe ezeket az apró jeleket. Tehát teljesen magamtól cselekedtem.

A következő pillanatban löktem egyet rajta és mivel nem számított rá, megtántorodott. Egyszerűen nem tudom elhinni. Olyan ideges voltam, hogy nem is tudtam hova tartom a fegyvert. Mert egyenesen MinSeok fejéhez fogtam. Igen. A fejéhez. Múltbéli YoonGi nem tudta mit tesz. Én odafutottam és azt is elfelejtettem, hogy nem látnak engem. De még csak nem is hallanak. Szörnyű érzés, hogy nem tudom megakadályozni.

-Mit tudsz te?!-morranok rá-Nem tudod mit éltem át egészen idáig! Te mindig csak utánam jöttél, mert egy kibaszott gép vagy! Az a dolgod, hogy itt legyél és kussolj, ha nem arról van szó, hogy támogatnod kell!

Egyre jobban nyomta a fejéhez a fegyvert, nekem meg megremegett a lábam. Eddig is féltem magamtól de innen nézve még ijesztőbb. Látszólag minden bűntudat nélkül képes lennék lelőni az egyik beosztottamat. A legjobb barátomat.... Minden félelem nélkül. Nem is számolva a következményekkel.

-YoonGi.... Igazad van. Nem érthetem. Nem vagyok egyke, nem vagyok szegény. Nem azt az utat jártam, mint te.... De attól mi még összetartozunk. Mi.... Mi egy család vagyunk.

Ebben a pillanatban minden olyan gyorsan történt. YoonGi fogta magát és idegesen MinSeok vállába lőtt, mire az illető összeszorította a fogait és szorosan behunyta a szemeit. Mikor pedig egy gyomrost kapott, csak hang nélkül tűrte.

-Nekem nincsen családom. Nekem csapatom van. Ez itt mind....-néz körbe lenézően-Csak munka.

-YoonGi, állj le!-kiáltok magamra de természetesen nem hallja-Ne csináld ezt!

Mivel befejeződik az emlék, bezárul a kis ablak. Az Univerzum nem is hagyja, hogy feldolgozzam, nyit egy másik ablakot. Ez mintha régebben történt volna. NamJoon.... NamJoon és én. Mikor segítettem neki edzeni. Tőlem akart tanulni. Én meg nem, hogy megbecsültem volna ezt benne. Nem. Én csak simán vettem. Itt is Nam a múltamról kérdezett. Boksz közben....

Természetesen megint nem hallottak és nem is láttak. Tehát mikor az ottani Yoongs agya elborult és addig verte Nam-ot, amíg nem volt teljesen a földön.... Nem tudtam megállítani. Nem tudtam semmit sem tenni. Hiába csuktam be a szemeimet és fordítottam oldalra a fejemet.... Hallottam, ahogyan NamJoon azt akarja, hogy leálljak. De nem tettem. És.... Végül már nem is mondott semmit. De itt legalább hamarabb észhez tértem. Azonnal elvittem a dokinkhoz és kimentem, mikor megvizsgálták. Nem kellett mondanom mi volt, mivel simán rájöttek. És ez borzasztó volt. Nem akartam ezt.... Egyik rossz tettemet sem akartam, amit a barátaim ellen tettem. Szörnyen fáj.

Zuhanni kezdtem, de meg se lepődtem, mivel ugye már megszokottnak tűnt. Végül fájdalmasan a hátamra érkeztem, minek hatására erősen köhögni kezdtem és nem akart abbamaradni. Gépek csipogását hallottam és pár segítő kezet éreztem.

Kinyitottam a szemeimet és megpillantottam a vakító fehérségben az embereket. Egy doki, két nővér és két rendőr. Mit keresnek itt rendőrök? Nos, ha az ember bűnöző és régóta keresik, akkor mindig lecsapnak arra, aki kórházban van. Gondolom ez most sincsen másképp. De ugye a srácok jól vannak? Ugye nem kapták el őket?!

Mennyi ideig feküdtem eszméletlenül? Hányszor ment el a levegőm, hogy lélegeztetőre vagyok kötve? És mennyi idő, míg innen kimehetek? A csapat túléli? Vajon hol vannak most? Mit akarnak tőlem ezek a senkiháziak?! Miért pánikolok be két darab rendőrtől? Miért nem tudok megmozdulni? Mi van velem? Ez a büntetésem, amiért ennyire nyomorék szemétláda voltam a csapattal? Nem akartam bántani őket! Hallgatnom kellett volna rájuk de akkor a gondolkodás lehetetlen volt. Nem tehettem róla, hogy önfejű vagyok.

-Mr. Min....-kezdi az egyik rendőr-Beszélnénk Önnel.

Csak nyugodtan, fakabát. Én nem mondok nektek semmit, az biztos!