Focista Apa (Marc-André Ter Stegen)

57.

"-Aludj kincsem...-simogatta a hátamat. Lassan lehunytam szemeimet, aztán elaludtam."

-Tizennyolc nap elteltével-

Lassan teltek napjaink. Barcelonában is beköszöntött az őszi időjárás, hiszen esik az eső és fúj a szél. Milan és Marc éppen a kapus edzésén van. Nehéz szívvel engedtem el fiúnkat az időjárás miatt, mert nem szerettem volna, ha Milan megfázik. Szóval én egyedül vagyok itthon.

A vacsorát kevergettem, mikor fura hangot hallottam. A hátsó ajtóhoz lépkedtem, ami tárva nyitva volt. Furán néztem az ajtóra, majd lassan becsuktam. Visszamentem a konyhába, és újra a vacsorának szenteltem a figyelmemet.

-Meg ne mozdulj!-suttogta valaki, majd megéreztem egy hideg tárgyat a nyakamnál.

-Ki vagy te?-kérdeztem félve. Egész testem remegett a félelemtől.

-Én vagyok a legrosszabb rémálmod.-suttogta. A hangja ismerősen csengett. Túl ismerősen.

-Mit akarsz tőlem?-hangom elcsuklott. Torkomban gombóc keletkezett. Sohasem féltem még ennyire.

-Az életedet akarom! Nekem járna mind az, amit te kaptál. Marc-nak és Milan-nak az enyémek kellenének, hogy legyenek. Nem érdemled meg őket.-mondta. Könnyeim lassan útnak eredtek. Ekkor kinyitódott a bejárati ajtó, mire a torkomtól eltűnt a tárgy, és az ismeretlen eltűnt.

-Liese megjöttünk!-kiabált Marc. Sírva estem össze. A földön ülve sírtam. Felhúztam lábaimat, és arra hajtottam a fejemet. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt. Egy kezet éreztem a vállamon, mire összerezzentem.

-Kérlek, ne bánts!-suttogtam.

-Miért bántanálak? Liese, mi a baj?-kérdezte.

-Itt volt...-minden elsötétült.

-Marc szemszöge-

Liese hirtelen eldőlt, mire ijedten kaptam el, nehogy beverje a fejét. Eszméletlenül feküdt a kezemben, mire szorosan megfogtam és felálltam. Kezeimben vele mentem az előszobába. Milan még cipőben állt ott.

-Mi történt anyával?-kérdezte.

-Elájult.-nyitottam ki az ajtót, majd a kocsihoz sétáltam. Lieset befektettem hátra.-Milan gyere!-szóltam kisfiamra, aki egyből kiszaladt. Felemeltem és beültettem előre.-Ezt nem mondhatod el anyának!-mondtam, mire Milan bólogatni kezdett. Beültem a vezető ülésbe, majd beindítottam a kocsit, és jóval a megengedett felett hajtva mentem a kórházba.

Egy óra helyett, fél óra alatt ott voltunk. Kisegítettem Milan-t, majd kivettem Liese-t. Elég nehézkes volt, hiszen kisfiúnkra, és Liesere is figyelni kellett. A kórházba belépve, egy nővér egyből segített. Egy ágyra fektették a lányt, majd egy terembe tolták. Sajnos oda nem mehettünk be, ezért a terem előtt leültünk.

-Anya jobban lesz?-kérdezte Milan.

-Igen.-nyomtam puszit kisfiam homlokára.-Csak pihennie kell!-jelentettem ki.

Fél óra múlva, egy orvos lépett ki az ajtón. Egyből felpattantam, és hozzá léptem.

-Elnézést, meg tudná mondani, hogy mi baja van?-kérdeztem.

-Pánik rohama volt. Felírtam neki egy gyógyszert, minden nap szednie kell!-mondta, majd ott hagyott.

-Gyere Milan!-szóltam kisfiamnak, majd kinyitottam az ajtót, és előre engedtem a szőkeséget. Liese az ágyon feküdt. Megszaporáztam lépteimet, és megfogtam jobb kezét. Lassan rám nézett, majd halványan elmosolyodott.-Jobban vagy?-kérdeztem.

-Egy kicsivel.-suttogta.

-Mielőtt elájultál, mondani szerettél volna valamit. Mi lett volna az?-kérdeztem.

-Ott volt.-mondta.

-Ki volt ott?-érdeklődtem.

-Aki sms-eket ír nekem. Ott volt, és egy kést szorított a nyakamhoz. Azt mondta, hogy az életemet akarja, hogy neki járna minden, amit én kaptam.-magyarázta Liese. Hirtelen felment bennem a pumpa. Nem tudom, hogy ki szórakozik vele, de abban biztos vagyok, hogy egyszer találkozok vele, akkor többet már nem megy haza. Liese nem ezt érdemli! A világ legkedvesebb, leggyönyörűbb és legértelmesebb lánya. Nem fogom hagyni, hogy ez a valaki tönkre tegye!

-Nem láttál valamit belőle? Esetleg egy karkötő, vagy egy gyűrűt a kezén?-kérdeztem.

-Hallottam a hangját.-suttogta.

-Milyen hangja volt? Mély, magas, férfi, női?-simogattam hüvelyk ujjamal kézfejét.

-Olyan volt hangja, mint Daniela-nak.-nézett fel rám.