Focista Apa (Marc-André Ter Stegen)

71.

"-Mario beszélni szeretne veled...-motyogta."

-Mi? Miért akar velem beszélni?-értetlenkedtem. 

-Nem tudom, csak annyit mondott, hogy beszélni akar veled.-állt meg egy ház előtt.-Ha végeztetek, szólj és érted jövök.-mosolygott rám biztatóan. Egy szó nélkül kiszálltam a kocsiból, és besétáltam az ajtóig, ahol becsöngettem a házba. 

Nem sokkal később, Mario nyitott ajtót. Arcára hatalmas mosoly szökött, ami engem is megmosolyogtatott. Nem tudtam, hogy miért reagáltam így, de örültem, hogy látom Mariot. 

-Liese, gyere be!-tárta ki az ajtót, mire beléptem azon. Orromat megcsapta Mario megszokott illata. Kibújtam a cipőmből, és beljebb indultam a házban. 

-Hát, ez hatalmas előre lépés a kis lakás óta, amit együtt béreltünk.-néztem körbe a hatalmas házban. Mariora néztem, aki csak mosolyogva figyelt engem. 

-Esetleg kérsz valamit? Teaát, vizet, valamit?-kérdezte. 

-Egy bögre tea jól esne.-mondtam. 

-Rendben, helyezd kényelembe magadat, addig megcsinálom neked.-indult a konyhába. 

A nappaliba sétáltam, ahol képeket kezdtem nézegetni. Volt amelyen Mario egész családjával volt, vagy amin éppen Marcoval az egyik győztes meccs után, ünnepelve. A kedvencem mégis az volt, amelyen ketten voltunk. Egy elég régi kép volt, éppen a ballagásunk után. Mosolyogva vettem kézbe a keretet. 

-Mit nézel?-hallottam meg Mario hangját, aki éppen belépett a nappaliba. 

-Csak a képeket.-pillantottam rá. A focista mellém lépett, és lepillantott arra, amit a kezemben tartottam. 

-Szeretem ezt a képet, mindketten boldogak voltunk.-mondta. Percekig némán álltunk egymás mellett.-Hogy van Milan?-terelte a témát. 

-Jól, hatalmasat nőtt. Marcal remekül meg voltak, de úgy látom az élet nem akarja, hogy boldogak legyünk.-sóhajtottam fel.

-Vagy csak nem a jó ember mellett voltál!-vágta rá Mario. 

-Ezt hogy érted?-kérdeztem.

-Nem értem sehogy, csak mondtam.-vonta meg a vállát. Leraktam a képet, és leültem a kanapéra.-El sem hiszem, hogy megint terhes vagy!-telepedett mellém a focista. Megvontam a vállamat. 

-Én sem számítottam rá, hogy megint terhes leszek.-vettem el a teás bögrét az asztalról, és kortyolni kezdtem belőle.-Még mindig remekül készítesz teát.-mosolyogtam rá.

-Köszönöm!-mondta.

Marival lassan beszélgetni kezdtünk. Minden téma szóba jött. A foci, a gyerekek, Marc, a jövő és  a múlt is. Nagyon jól esett kiönteni a szívemet a focistának, aki remek hallgatósnak bizonyult. 

-Nem értem, hogy Marc miért nem tud hűséges maradni hozzád.-rázta meg a fejét. 

-Én sem értem. Szerettem vele lenni, de számítottam arra hogy ez megint nem fog sikerülni.-tettem le az üres bögrét az asztalra.-Köszönöm, hogy meghallgattál!-halvány mosoly szökött arcomra. 

-Ez természetes. Szeretek veled beszélgetni!-jelentette ki.-Hány hónapos?-kérdezte. 

-Négy.-simítottam kerekedő hasamra.-Sajnálom, hogy neki is az apja nélkül kell felnőnie.-néztem fel a focistára. Egy tincs hirtelen arcom elé került. Mario lassan eltűrte azt, kezével pedig lágyan végig simított az arcomon, mire az pírba szökött. 

-Nem biztos, hogy így kellene történnie.-mondta. Kék szemeimmel belenéztem az ő barnáiba.

-Mire gondolsz, Mario?-kérdeztem. A focista lassan közelebb hajolt, így arcunk pár centire volt egymástól. 

-Légy a feleségem, Liese.-suttogta.