Focista Apa (Marc-André Ter Stegen)

61.

"Lehunytam szemeimet, majd lassan álomba merültem."

-2 hét elteltével-

Mosolyogva telepedtem a kanapéra, kezemben kávés bögrémmel, amiben a forró világos barna ital gőzölgött. Mostanában rákaptam a kávé fogyasztásra. Marc a földön ülve, ölében Milan-nal nézte a tv-t, amiben valami dinós mese ment. A dohányzó asztalon pihenő telefonom megrezzent, mire a kapus rám kapta tekintetét. A zaklatóm egy ideje nem írt, és ezt mindketten szerettük volna, ha így is marad. Egy biztató mosolyt küldtem a focista felé, aki újra a televíziót kezdte bámulni. Letettem bögrémet, majd elvettem telefonomat. Feloldottam a rajta lévő szám kódot. Bár ne néztem volna meg. Újra az a bizonyos idegen írt nekem.

Ismeretlen: Ha tudni akarod ki vagyok, akkor találkozunk a Camp Nou előtt, este nyolckor. Csak te és én!

Idegesen tettem le a készüléket. Tudtam, hogy el kell menjek, mert véget akartam vetni, ennek a szörnyűségnek. Nem akartam, hogy Milan-nak, vagy Marc-nak baja essen, mert azt nem élném túl. Viszont, ha a kapus meg tudja, hogy egyedül akarok odamenni, akkor nem lesz a legboldogabb. Idegességemben rágni kezdtem számat, ami nem a legjobb szokásom.

-Baj van, Liese?-rántott vissza a valóságba Marc hangja. Kék szemei érdeklődve pásztáztak engem.

-Nincs.-erőltettem magamra mosolyt, mire a Barca hálóőr is ezt tette.

-Arra gondoltunk, hogy Milan is eljönne velem edzésre, ha szabad.-mondta Stegen.

-Érezzétek jól magatokat!-álltam fel a kanapéról, majd elvettem az asztalról bögrémet, és a konyhába mentem. Letettem a tárgyat a pultra, majd gondolkodni kezdtem, hogy mi tévő legyek.

-Liese.-éreztem meg két kezet Derekamon, mire összerezzentem. Marc magával szembe fordított, mire csillogó íriszeibe nézhettem.-Mi a baj?-kérdezte.

-Nincs, semmi baj!-jelentettem ki. Stegen aggódva nézett engem. Túl jól ismert, és tudta, hogy hazudok.-Az az idegen, megint írt. Találkozni szeretne a stadion előtt.-mondtam.

-De, ugye nem mész el?-kérdezte.

-El kell menjek! Véget vetek ennek az egész szarságnak!-néztem dacosan a férfi szemébe.

-Egyedül nem mehetsz!-jelentette ki.

-Marc, ezt te nem érted. Ha bármi bajotok esne, azt nem tudnám megbocsájtani magamnak!-mondtam.

-Viszont, ha neked esne bajod, akkor azt én nem bocsájtanám meg. Liese, alig pár hónapja, hogy végre újra az életem része vagy. Többé nem akarlak elveszíteni! Kérlek, ne menj oda.-vette két keze közé arcomat.

-Marc, véget kell vetnem ennek az egésznek!-jelentettem ki dühösen.-Ez, így nem élet, hogy valaki folyton zaklat. Érted?-kérdeztem.

-Kitalálunk valamit, kincsem.-ölelt át.-De egyedül, nem mész oda.-mondta. Lassan elengedett, és biztató mosolyt küldött felém. Marc elhagyta a konyhát, míg én neki láttam a vacsorának.

Bekapcsoltam a sütőt, hogy azzal ne kelljen bajlódnom később. Elővettem a hűtőből egy csomag csirke mellet, amiben egy egész és egy fél csirke mell volt. Egy fehér, magas falú tálba raktam, majd raktam rá egy kis sót. A hűtőből elővettem két avokádót, amiből krémet készítettem, és a három csirke mellre kentem. Elővettem két csomag mozzarellát, és feldaraboltam a benne lévő sajtokat, majd az avokádó krémmel megkent csirke mellekre raktam. Reszeltem sajtot, és rászórtam a hús tetejére. Beraktam a sütőbe a tálat, és megvártam, amíg megsül. Miután a sütő csipogni kezdett, sütő kesztyűt húztam a kezemre, majd kivettem a tálat. Az étkező asztalra vittem, és visszamentem a konyhába. Elővettem egy szedőt, aztán három tányért, villát. Az étkezőbe mentem, és gyorsan megterítettem. A nappaliba mentem, ahol Milan apja ölében ülve nézte a dinós műsort, míg Marc a telefonját bújta.