Ohh my Wolfhard

1.

Reggel.. Ki szereti a reggeleket? Jóanyám hangos trappolására pattant ki a szemem, amint éppen az ablakom felé tart hogy felhúzza a redőnyöm.
-Hasadra süt a nap, álomszuszék! Ugye nem felejtetted el hogy ma indulunk? -kérdezte finom hangon, miközben egyik kezét végigsimította a még takaróba burkolózott testemen.
-Nem, dehogy.. -válaszoltam, miközben épp igyekeztem az álmot kidörzsölni szemeimből.
Szerencsére tegnap este bepakoltam, így ma már csak az apróbb dolgok kerültek be utolsóként a bőröndbe. Éppen kómásan nyámnyogtam a reggelimet, mikor meglepetésemre csöngettek. Nem tudtam ki a Jó Isten az hajnali ötkor.. kimentem és kinyitottam, Amanda és Hedvig volt az, hoztak nekem "ajándékokat" és jöttek elbúcsúzni. Segítettek még az utolsó simításokat elvégezni, együtt kiválasztottuk hogy mit vegyek fel aznap, és megbeszéltük hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot. Mikor eljött a búcsú ideje megöleltem mindkettejüket, megköszöntem nekik hogy ilyen jó barátaim -eközben a meghatottságtól egy-két könnycsepp is kicsordult, pedig nem szokásom sírni.
-Na eresszetek el, nem akarok belefulladni ebbe a nyáltengerbe -mondta Hedvig, és erre mind elkezdtünk kuncogni.
-Aztán szerezz sok barátot, számolj be nekünk arról is hogy mennyivel több helyes pasi van ott! -Amanda ezzel zárta le mondandóját egy perverz mosoly kíséretében. (😏)
Elindultunk a reptérre, maximum 20 perc volt kocsival az út. Végigmentünk mindenen, és végül feljutottunk a gépre, pedig már egy örökkévalóságnak tűnt ott az ácsorgás és totyorgás. Egy kis eldugott ülésen kaptam helyet, a szüleim kissé előrébb voltak. Leültem, betettem a fülhallgatót és néztem ahogy szép lassan felszállunk Budapestről és elindul utunk Vancouverbe...