Ohh my Wolfhard

10.

Ő volt az. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne bőgjem el magam.
-Mit akarsz? -kérdeztem a saját taknyomban fulladozva.
-Megbeszélni a dolgokat.. -válaszolta elcsukló hanggal, miközben a földet nézte.
Bár most ez hiányzott legkevésbé, de beengedtem és rámutattam a kanapéra, hogy üljön le oda.
-Te sírtál? -ezzel megtörte a csendet.
-Lehet, de most nem ez a lényeg. Mit akarsz még ezen megbeszélni? -emeltem fel kissé a hangom.
-Tudod, nem azt akartam hogy úgy ismerj meg mint egy celebet. Azt szeretném hogy csak egy sima srácot láss bennem, ne Mike-ot vagy Richie-t.. itt már éreztem, hogy nem bírom sokáig. Nem néztem a rá, ő se rám.
-Akkor mi volt ez a reakció? -kérdeztem felháborodottan, még mindig a taknyomban fulladozva.
-Az-az... -akadt el a szava- Azt nagyon sajnálom.. Csak tudod -nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
-Késő bánat -vágtam bele a szavába.
-Tudod, nagyon bejössz. Életemben nem éreztem még ilyet egy lány iránt, és te olyan tökéletes vagy.. de mostmár nem tudom mit gondoljak -mondta felemelve a hangját, majd felpattant a kanapéról és elindult az ajtó felé. Én lemeredtem... de 10 másodperc alatt egy hirtelen döntést hoztam. Már az utcán sétált, én utánafutottam és megérintettem a vállát. Ő megfordult, szorosan megölelt és mindketten elkezdtünk sírni. Olyan szorosan öleltem ahogy csak tudtam. Éreztem hogy elmennek mellettünk emberek, de nem érdekelt. Arra eszméltünk fel, hogy rettenetesen elkezdett esni az eső, jégeső volt. Gyors befutottunk a házba, de így is eléggé megáztunk. Odadobtam neki egy törcsit amivel megtörölheti a haját, én meg felmentem a szobámba hogy átvegyem a ruhám, mikor láttam hogy épp megjöttek a szüleim..

(Omg, nem tudom ez mennyire normális, de ahányszor csak elolvasom ezt a részt mindig elbőgöm magam, pedig én írtam😂)