Ohh my Wolfhard

34.

khmmm.. szoval eszembe jutott, hogy letezik ez a konyvem es valaki evek ota var, hogy kiposztoljam a reszeket. most ki is fogom rakni az osszes piszkozatot amik meg 2019-bol vannak. nagyon nyersek es oszinten en sem nagyon emlekszem mi van bennuk, nagy valoszinuseggel lesznek befejezetlen mondatok, mondatok amiknek nincs sok ertelmuk es talan ido atugrasok is benne, szoval ugy keszulni ra :D lusta vagyok atolvasni es kijavitgatni ezert igy fog maradni, csak azert rakom ki, hogy aki esetleg meg mindig varna a folyatasra az most megkaphassa. mar regota kijottem a finn korszakombol es igy nem is erzem hogy jol meg tudnam csinalni a befejezest, vagy folyatni akarmeddig is, ezert sajnos befejezetlen marad. viszont vagy 20 resz ugy amennyire kesz van, azokhoz jo szorakozast!! -2023

Ava szemszöge

Verítékben úszva estem haza. Egész, általában 15-20 percet igénybe vevő utamat 8 perc alatt lefutottam. Kifulladtam. Elszoktam a testmozgástól, elgyengültem. Percekig csak térdre tett kezekkel, fél görnyedten fújtam ki és be a levegőt a bejárati ajtóban. Már nem is tudtam az okát, hogy miért rohantam annyira.
Érkezésemkor szüleim még a munkában voltak. Rápillantottam az órára, még majdnem kerek egy óra állt rendelkezésemre egyedül. Elkezdtem alkalmazni azt, amit a pszichiátrián javasoltak: higgadtan, alaposan végiggondolni mindent. Nyugi, kislány, nyugodj meg.. futtasd végig a fejedben, mi történt. Csak nyugodtan. Majdnem megütött, a szívbajt hozta rád. De aztán azt mondta, soha nem ütne meg, mert szeret, és nem tudna ártani neked. Az jó, nem? De ennek semmi értelme! Mi a faszért tenné ezt? Miért akarná a szart is beléd fagyasztani? Persze, azért, hogy kifejezze a szeretetét és törődését?? Persze.. Már megint csak játszik velem. Újra eljátssza az egészet az elejétől a végéig. Megint közel férkőzik hozzám, megvárja, amíg az összes bizalmam újra beléfektetem, minden szinte abnormálisan, meseszerűen szép, és aztán bumm, felriaszt abból a csodás harmóniából. Lecsap rám, mert nagyon is jól tudja, mi fog következni. Ahogy felébreszt abból az álomszerű állapotból, én legurulok a szimbolikus ágyam széléről és csak esek és esek és esek, véget nem érően zuhanok, le a sötét mélységbe, melynek mintha nem lenne vége, Ő pedig önelégült macskavigyorral néz le rám a felszínről egy kis lyukon át, ami egyre csak szűkül, az azon át beszűrődő fénycsóva már alig ér el hozzám, de nem nyújtja a kezét, hogy elkapjon, és megtartson. Pedig tudja jól, egyedül Ő lenne képes erre. Miért velem csinálja, mikor én az összes szeretetemet neki adom? Még hányszor akarja ezt eljátszani velem?

Ezt a cifra, egyedül saját magam kiborítására jó gondolatmenetet egy, a pszichiátrián töltött időm alatt (sajnos) mindennapi tevékenységgé vált kanapén való gömbbé formálódással zártam. Ujjaimmal újra és újra átfutottam a hajtömegemen, a mellkasom elképesztő sebességgel ugrándozott fel-le, mintha belülről valami kimeríthetetlen erőforrású masina mozgatná, erősen összeszorítottam a szemeimet, hogy könnycseppek szöktek ki belőlük s végigvándoroltak az arcomon, az egész gyomrom összerándult egy kibogozhatatlan görccsé. Kezeim észrevehetetlenül lejjebb csúsztak a combjaimra (ha még lehetett annak nevezni azokat a soványka, falfehér sáskalábakat) és csak azon kaptam magam, hogy többször is erősen belevájom a körmeimet, és könnyeim még jobban záporoznak. De belém hasított még egy dolog is a körmeimen kívül: a tudat, ha így találnak rám a szüleim, akkor aggódni fognak értem. Ezt pedig semmiképpen sem akartam. Épp eleget aggódtak miattam az elmúlt egy hónapban.

A szüleim rövidesen hazaértek, addigra már valamennyire összekaptam magamat. Hoztak haza a kínaiból ételt, amit később elfogyasztottunk. Rég nem volt olyan nyugodt, csöndes (kissé talán túl csöndes) vacsoránk, mint akkor. Csak hárman a jól megszokott, mélyen koptatott tömörfa ebédlőasztalnál, (ami eredetileg a kertbe való lenne, de mikor beköltöztünk, anya mindenképp ragaszkodott hozzá, hogy az legyen az ebédlőben), a köztünk terjengő étel fűszeres illata, a csillár ránk vetülő sárgás fényáradata, amely mindenki arcát bevilágítja. Olyan pillanat, amit bármikor felidézhetek, és a testemet a földöntúli boldogságérzet önti el.