Ohh my Wolfhard

31.

Le sem tudtunk ülni, máris ott termett két izmos faszi, a két oldalamra álltak, megfogták a vállam és úgy vezettek tovább az épületben. Egy rövid gyaloglás után elértünk egy végeláthatatlan, sötét és komor folyósóhoz, melyet apró mozgásérzékelős lámpák díszítettek. Rettentő lehangoló és egyben hátborzongató volt. Onnan tovább már nem tarthattak velem a szüleim. Fájó, nehéz búcsút vettünk egymástól, ugyanis tudtuk, hogy egy jó ideig nem fogjuk egymást látni.

Végig vezettek a folyosón az abból átnyíló épületbe, azon belül is egy szobának nem mondható egérlyukba, amit már a "sajátomnak" mondhattam, legalábbis egy időre. Becsapták, majd kulcsra zárták mögöttem az ajtót.

A szoba kicsi és szűkös volt, de arra, hogy egész nap ott rohadjak épp megfelelő. Bal oldalt egy vaskeretes, fehér, szakadt ágyneműs ágy, kissé arrébb pedig szorosan a fal mellett egy asztal helyezkedett el, előtte valami rozoga szék szerűséggel. Az épület legszélén volt a szoba, így az ablakomon kilátása az utcára tárult. Ettől fogva bármikor bámulhattam a különböző kinézetű, szabadon járó-kelő embereket. Nem is gondolnátok, hogy ez egy ilyen helyen milyen jó időtöltés. Csak nézni őket, ahogy gáttalanul járkálnak, mennek ide-oda, a gyerekek önfeledten szögdelésznek, Te pedig a diliház legmélyebb bugyraiból csupán szemügyre tudod venni ezt a tevékenységet. Természetesen rácsok is voltak az ablak előtt, így ha akartam se tudtam volna kiugrani. Nem mellesleg, ha nem tudtam volna hogy az egy pszichiátria, simán börtönnek néztem volna. Igazából az ellátástól eltekintve nem is sokban különbözött egy dutyitól, de mit vártam? Tv-t a szobámba és wellnest?

Én az első szintre kerültem, ide szokták hozni a hozzám hasonlóakat. Depis 13 évesek, piások, gyerekek akik ellopták apuci anyuci cigijét, tudjátok.. A másodikra és a harmadik szintre a drogosokat, önmagukra/másokra veszélyes embereket zárják be.

Amit itt lényegében csinálnak az emberrel:
Reggel 7-kor kelés van, bebasszák egy tálcán az általuk kajának nevezett moslékot, és mérnek súlyt, lázat, vérnyomást. Ezután ismét rádzárják az ajtót, és ebben az időben 2 naponta jön egy pszichológus, felteszi a sablon kérdéseket hogy "hogy vagy?" (mintha itt lehetne jól érezni magad) stb.. Túl sokat nem segít, de legalább nem vagy túlságosan antiszoc ha néha napján szóba állsz vele.

Délben kiengednek enni, ott sorba kell állni, kiosztják a szokásos kosztot, aztán ha van valahol hely, akkor leülsz oda és megeszed, vagy azt csinálsz vele amit akarsz, lényegében leszarják, csak azt jegyzik fel hogy elvitted-e az ennivalód. A zabálás után van 2-3 órád hogy az előtérben beszélgess, kártyázz, társasozz, kimenj az "udvarra" levegőzni, vagy csak értetlenül bambulj ki a fejedből. Én általában az utóbbit tettem ebben a kis számunkra megadatott időben. Ezután mindenkit visszatessékelnek szobájába, és este hatig valamivel elfoglalod magad, mivel csak akkor hozzák a "vacsorát". Ezzel együtt ha kell bevenned gyógyszereket akkor azokat is odaadják, és megvárják amíg lenyeled, vagy lenyomják a torkodon.

Ezt követően takarodó van, lekapcsolják mindenki szobájában az áramot. Ilyenkor én legtöbbször csak az engem körül ölelő sötétségben ültem összegubózva az ágyon, és gondolkoztam. A gyomorgörcs folyamatosan gyötört, a könnyeim jó ideig záporoztak, és egy idő után már nem is jöttek, csak a szemem szélében voltak odaszáradva. Taknyomban fulladoztam, és torkom szakadtából sírtam. Tudjátok, az az igazi, érzelmekkel teli sírás. Mikor már akkora a fájdalom, hogy szavakkal ki sem tudod fejezni, hanem csak sírsz.

És hogy miről gondolkoztam? Igazából úgy mindenről. Mit csinálhat? Mit gondolhat, hol vagyok? Örülhet annak, hogy nem vagyok iskolában? Vajon boldog, hogy végre nincsenek tőlem nem fogadott hívásai? Vajon Ő is gondolkozik ezeken? Neki is felmerülnek ezek a kérdések? Hiányozhatok neki? Egyáltalán emlékszik még rám? 

Minden gondolatom csak körülötte forgott. Finn körül. Nem tudtam kiverni a fejemből, még annak ellenére sem, amit mondott. Megbántott, rosszul esett, fájt minden vele járó dolog, de még mindig nagyon erős érzelmeim voltak iránta. Még mindig szerettem.

Igen, itt minden nap így telt 1 keserves hónapig. Bezártság, agymenések, moslék tömése magamba.

Két szem könyvem volt, amik az egyetlen "szórakozási" lehetőséget jelentették nekem. Ezeket kismilliószor kiolvastam, már az az összes szereplő minden egyes mozdulatát tudtam, a kisujjamom jött ki. De hát nagyon nem volt más választásom. Vagy a könyveket bújtam, vagy kínoztam magam az újra és újra felmerülő kérdéseim válaszainak hiányával.

Hát igen, mint láthatjátok, az egész ott töltött idő csak egy dologra volt jó: minden átgondolására. Hogy mit tettem, miért is tettem, ezután mi lesz.

Lelkileg és testileg is teljesen rendbejöttem, eszemben sem volt többé ilyet csinálni. Soha, de tényleg soha ne tegyetek ilyet se senkiért, se semmiért. Semmi nem ér annyit, hogy bántsd magad fizikailag, vagy olyan valamiért okold, amiért nem Te vagy a hibás. Ez nem a megoldás, csak ehhez vezet. Ezt pedig gondolom senki se akarja.

Azonban egy kis probléma még mindig fenn állt. Kit is akarok én átverni, magamat? Egyáltalán nem kis problematika volt: még mindig Finnhez húzott a szívem. Túlságosan megszerettem, már úgy éreztem, hogy Ő a lelki társam, másik felem. Neki tényleg bármit elmondhattam, Ő meghallgatott, megértett, és nem utolsó sorban bármit megtett volna értem. Egy szóval: Szeretett. És én is Őt. Ez az a szavakba nem foglalható dolog, amit nem is mondani kell, hanem érezni.

De volt bennem nem kis aggodalom, hogy ezek után mi lesz kettőnkkel? 1 hónapig semmi életjele rólam, és én hirtelen visszatérek a halálból.. Lehet nem is vár, lehet, hogy a tényleges halálom kívánja, csuda tudja.. De ami a legjobban foglalkoztatott: Ő még érezhet irántam valamit?

Eléggé rástresszeltem az egészre, de nem mutathattam ki. Isten ment, még lehet ott tartottak volna mégtöbb ideig. Gondoltam, hogy lesz, ami lesz. Újra nem tehetem magam tönkre ezért a fiúért, bármennyire is szeretem.