Ohh my Wolfhard

17.

BUMM...

Felébredtem, de nem a saját szobámban találtam magam. Minden olyan fehér volt, körülöttem csak rámkötött gépeket láttam, és még lélegeztetőn voltam. Finn ott pihent egy fotelban nem messze tőlem, és mikor észrevette hogy ébren vagyok rögtön odajött hozzám, majd letérdelt az ágyam mellé és óvatosan megfogta a kezem.
-Szia!.. Annyira, de annyira sajnálom hogy miattam vagy itt, és hogy ilyen állapotban vagy.. annyira szeretlek! -majd elkezdett megállíthatatlanul sírni, és csak ismételgette hogy mennyire szeret. Én meg sem tudtam szólalni, nem is emlékeztem hogy miért vagyok itt, de egy kis megnyugvást nyújtott számomra hogy láthatom őt. Nemsokára felállt, nyomott egy puszit a fejemre, de még mindig nagyon sírt. Elengedte a kezem, és elment. Nem akartam hogy itt hagyjon, utána akartam menni, de nem tudtam. Annyira elkezdtem sírni hogy nem kaptam normálisan levegőt, és a nővéreknek kellett benyugtatózni. Nemsokára anyukám is ott termett, és elmesélte nekem a teljes storyt: Nem figyeltem az úton és elütöttek, majd ezt követően 2 napig nem tértem magamhoz. De "szerencsére" csak az ütközés esett ki, ezen kívül egy kisebb agyrázkódással és lábtöréssel megúsztam. Beszéltünk még egy kicsit, és anya már épp ment ki a szobámból, mikor utánaszóltam:
-Várj! Ugye Finn holnap visszajön?
-Nem tudom édesem. De az elmúlt két napban amint véget ért az iskola rögtön ide jött hozzád, és a látogatási idő végéig maradt. Szerintem biztos holnap is meglátogat -válaszolta. Már csak két napot kellett maradnom, és azután hazamehettem. Mindkét nap vártam, de nem jött. Írtam, de nem válaszolt..