Ohh my Wolfhard

29.

Mikor felvettem így szólt bele, a hangján hallatszódott hogy rettentő ideges volt és aggódott:
-Csak hogy felvetted, Ava!! Finn tegnap sírva futott haza, bezárkózott a szobájába és nem jön ki. Semmire nem válaszol, enni sem eszik. Te vagy az utolsó reményünk, hogy kicsaljuk onnan..
-Megyek! -csak ennyit mondtam, majd lecsaptam a telefont és gondolkodás nélkül elkezdtem rohanni.
Mezítláb, pizsamában loholtam a házukig. Kifulladva, zihálva, egekbe szökött pulzussal értem a házuk elé, ahol Nick várt a bejárati ajtóban. Beengedett, és én egyből Finn szobája felé vettem az irányt. Még mindig be volt zárkózva.. Dübörögtem, kiabáltam, rángattam a kilincset, de semmire nem reagált.
-Finn, én vagyok az! Kérlek, nyisd ki az ajtót! -ordibáltam újra és újra, amíg elegem nem lett.
Egy idő után feladtam, és lerogytam az ajtó elé. Nick odaült mellém, és barátian átölelt.
-Te mindent megpróbáltál.. Köszönöm, hogy egyből jöttél, mikor hívtalak. Látszik, hogy igazán szeretitek egymást -mondta, ezzel megtörve a csendet.
-Ő nem tudom, hogy szeret-e még.. -válaszoltam egy könnycseppet letörölve az arcomról.
Elmeséltem neki is az előző nap történteket, amin ő is elszörnyedt. Még egy kis időt náluk töltöttem abban reménykedve, hogy Finn kijön a szobájából. De nem, semmi sem történt.

Dél körül már igencsak haza kellett volna mennem, mert a szüleimnek halvány lila gőze sem lehetett, hogy merre voltam. Mielőtt elindultam volna, még egy próbát tettem. Az ajtajához mentem, és elkezdtem azt rugdosni, teljesen kikelve magamból. Erre sem érkezett semmi válasz, így már végleg feladtam.

-Még mindig nem akarsz beszélni? Akkor legyen, elmegyek. Majd az iskolában találkozunk -mondtam elcsukló hangon, majd az irányt a lépcső felé vettem.
Mikor elindultam volna, hallottam, hogy kinyílt az ajtó. Rögvest hátrafordultam, és a leskelődő Finnt pillantottam meg. Amint tekinteteink összetalálkoztak be akarta csukni az ajtót, de én reflex szerűen odanyúltam, így rácsapta az ujjaimra. Akkor pillanatnyilag nem érdekelt a fájdalom, a lüktető ujjam, berontottam hozzá. El sem hittem, hogy őt láttam. Végigmértem szemeimmel egész testét, és abban a pillanatban a lélegzetem is elállt.

-Hát még élsz! -kiáltottam, majd oda akartam menni megölelni, de ellökött.
-Ava.. Meg tudod magyarázni a tegnapit? -kérdezte rekedtes hangon, szemkontaktus nélkül.
-Igen. Jaeden smárolt le, és erőszakosan nem engedett el. Én nem akartam.. -válaszoltam félve a következményektől.
-Ha nem mondom hogy hívjuk át, akkor ez nem történik meg.. ez is miattam van.. -motyorogta az orra alatt, és közben fel-le járkált a fejét fogva.
-Finn, Finn! Ez akkor is ugyanígy lett volna, ha nem a te ötleted, hogy hívjuk át. Én nem hibáztatlak semmiért -próbáltam nyugtatgatni.
-De, de, már megint miattam van minden! Nézz az ujjadra, Istenkém..
-Állj le! Én szeretlek, szerinted mi más okom lett volna rá hogy idáig rohanjak az álmomból felriadva?Ha te is szeretsz, akkor az ilyeneken együtt kell átmennünk. Viszont ha nem, akkor meg mondd meg.
-Kikészülök.. nekem ez nem megy... -mondta a padlóra szegezve a tekintetét.

Nem tudtam hinni sem a füleimnek, sem az agyamnak. Teljesen lefagyva álltam előtte, könnyeim úgy ömlöttek a szememből mint a záporeső, és csak ezen tudott zakatolni az agyam. A helyiségben uralkodó kínos csend miatt lehetett hallani Finn szabálytalan légzését, és a könnycseppek koppanását a padlón. Centikre álltunk egymástól, de meg sem mukkantunk, mindketten a földet kémlelve, nem is tudom mire várva. Ez mégjobban fokozta a feszültséget.
Elegem lett, kiakartam rontani a szobából, és akkor vettem észre, hogy a teljes Wolfhard család az ajtóban áll. Végignézték az egész műsort. Átverekedtem magam rajtuk, és hazáig meg sem álltam, futottam mint valami őrült. Otthon nem mondtam semmit az ott történtekről, csak az fájó ujjaim. Elvittek a kórházba, és mint kiderült, eltört a középső ujjam..