Ohh my Wolfhard

18.

Már otthon voltam, de még 1 hónapig ágypihenőre voltam ítélve. Jól esett végre otthon lenni, de egy dolog még mindig aggasztott: Látta mit írok, de nem válaszolt.
Én: Finn, miért nem írsz vissza? Ezzel rámijesztesz! Kérlek, csak adj valami életjelet!!
Finn: Már más tetszik, bocsi.
Csak a szavai ismétlődtek újra és újra a fejemben. "Soha senki és semmi nem vehet el tőled engem" "Annyira szeretlek" "Ava Hollson, leszel a barátnőm?" "Olyan tökéletes vagy" "Jól nézel ki" Nem tudtam mit kezdeni ezzel amit írt, csak órákon keresztül sírtam, és ő járt a fejemben. Nem mondtam el senkinek ami történt, és Hedvigékkel is úgy írogattam mintha minden rendben lenne. Pedig semmi nem volt rendben. Olyan zavaros volt ez az egész.. Azt mondogatta először hogy mennyire szeret, majd megírta hogy más tetszik neki.. Ugyan nem szabadott volna, de hirtelen felindulásból elmentem Finnékhez és letettem az ajtajuk elé a róla készült festményt, azt remélve, hogy erre reagál valamit. De nem így lett.. Teltek a napok, hetek, róla még mindig semmi hírem. Csak Victoria jött hozzám átadni a leckét és tanulni velem. Minden nap csak ő járt a fejemben, nem tudtam hogy mit tettem amiért ezt érdemeltem.. és tudom hogy nem helyes, de még mindig ugyanúgy szerettem. Egyik nap meggondolatlan dolgot tettem, de nem fájt, nem rontott és nem is javított a helyzeten, utólag kissé bánom is.. De ez már megtörtént. Szép lassan lekerült a gipsz, és mehettem iskolába...