Ohh my Wolfhard

30.

A szünetben hívtam, kerestem őt, de ez egyáltalán nem volt viszonzott. Minden egyes alkalommal kinyomta, az üzeneteket már el sem olvasta. Teljesen ignorált, és olyan volt, mintha számára már semmit sem jelentettem volna.. Mintha semmi köze sem lett volna hozzám, a létezésemről sem tudott volna. Gondolom már mindenkivel történt ilyen, legalább egyszer. Igen, szörnyen szar érzés.

Rettentően hiányoltam őt, és nagyon aggódtam érte. Még mindig elmondhatatlanul szerettem, de nem tudtam felfogni amit mondott... Nagyon sokat sírtam utána, és mondhattok bármit, de a cselekedetei, szavai nagyon mély nyomot hagytak bennem. Amiket értem tett, nem mindenki csinálta volna meg miattam. És amiket mondott, nem csak úgy kibökte, hanem tényleg úgy is érzett. Legalábbis nagyon szerettem volna ezt hinni..

Egy nagy mélypontomon voltam az életemben, azt éreztem, hogy az ő helyét senki és semmi nem tudja betölteni, emiatt.. Emiatt sajnos egy elhamarkodott, megfontolatlan döntés hoztam, és ismét arra eszméltem fel, hogy a kés a kezemben van. A vágdosától óva intő szavai még mindig a fejemben cikáztak, de már nem érdekelt, megtettem, még ha nehezemre is esett magamnak ártani. Ismét megvágtam magam, de nem csak egyszer. Akkor pillanatnyilag valamiféle megkönnyebbülést éreztem, de azon kívül semmire sem volt jó. Rettenetesen fájtak, és ha csak rájuk néztem, ő jutott eszembe. A sebek voltak az általa okozott fájdalom "pecsétjei".

És tudjátok, hogy mi a kibebaszott igazság? Igazából nem is a vágásokkal tettem tönkre magam, hanem ezekkel a szaros érzelmekkel, hogy én mindennél jobban szerettem ezt a fiút.

Mások csak azt mondják erre, hogy "Ekkora baromságot!"... Visszagondolva igen, elég nagy marhaság volt, de én teljesen beleőrültem ebbe az egészbe.. Szó szerint. Mindenben csak a mogyoróbarna, csillogó szemeit és éjsötét göndör fürtjeit láttam, és mindenhol az ő hangját hallottam. Ki hitte volna, hogy ennyire bele lehet őrülni egy ember hiányába?

Rohadt nehéz volt feldolgozni a történteket, elfogadni a döntését, beletörődni hogy tán soha többé nem fonódhat egymásba a kezünk, soha többé nem borulhatok sírva a nyakába, önthetem ki neki a lelkem.. De mégis a legnehezebb az volt, hogy a körülöttem lévőknek azt mutassam, hogy minden rendben van velem, és egy boldog Avát kellett megjátszanom napokig. Tudjátok, nehéz azt kamuzni mindenkinek, hogy jól vagy, miközben a szíved apró darabokban áll, azt sem tudod hol a józan eszed, egyfolytában csak azon kattog az agyad, hogy ő vajon most mit csinálhat, mi jár a fejében.. Rövidebben: Nehéz az színlelni hogy jól vagy, mikor már azt sem tudod, hogy ki ez a vérző sebekkel teli lány, akit a tükörben látsz.

Egyik nap, mikor én mosogattam felhúztam a ruhám ujját, és anyám meglátta a vágásokat. Rögvest a kezemhez kapott, és elkezdte vizsgálni a sebeket.

-Ez meg mi?? -mordult fel ingerülten.
-Semmi.. -feleltem lehajtott fejjel, és lehúztam a pulcsim ujját.
-Miért csináltad? -faggatózott tovább.
-Semmiért..
-Mondd el!!
-Jó, bazdmeg! FINN MIATT, CSAKIS MIATTA! -itt már mindketten üvöltöttünk, és nekem könnycseppek gördültek végig az arcomon.

Felviharzottam a szobámba és bezárkóztam. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, miközben egy róla készült képet szorongattam a kezemben, és a karomon lévő fájdalmas sebeket bámultam.

Órák múlva kopogást hallottam az ajtómon, és apám kérte, hogy engedjem be. Kinyitottam neki az ajtót, majd visszatelepedtem az ágyamra. Ő lassan odasétált, leült mellém, és még egy ideig a kínos csend uralkodott a szobán.

-És.. mit tett Finn, amiért ezt csináltad? Netalán bántott tégeg? -kezdte meg a beszélgetést.
-Nem akarok, és nem is tudok róla beszélni.. -temettem kezeimbe az arcom.

Ezután pár másodperc erejéig ismételten hangtalanul maradt apám. Az óráknak tűnő másodpercek után ugyan félve, de megtörte a csendet.

-Anyáddal úgy gondoltuk, hogy el kéne vinni egy pszichiátriára.. Nem szólnánk róla senkinek. Csak miattad csinálnánk, mert ez elég komoly dolog, amit műveltél magaddal.

Én csak lefagyottan, szótlanul ültem, mintha valami szer hatása alatt lettem volna. Se megmukkanni, se moccanni nem tudtam a sokktól, szomorúságtól, és a testi-lelki fájdalmaktól.

-Rendben. Benne vagyok, addig sem látom -csupán ennyit tudtam kibökni, de ezt is semmit kifejező, érzelemmentes arccal.

Ezután megsimogatta a hátam, majd elhagyta a szobát. Így csak ismét én maradtam, és a gondolataim. Lassacskán, órak elteltével beletörődtem, hogy nekem diliházba kell mennem, mert nem tudtam elfogadni sem a döntését, sem az ő hiányát.

Másnap összecsomagoltam a ruháimat, és az utána való nap már indultunk is. Teljes megadottsággal ültem az úton odafele, annak reményében, hogy amíg ott leszek, addig sem rajta fog járni az eszem.

Az előtérben egy csomóan ültek ott, és egyikük sem nézett ki túl bizalomgerjesztően..

Ez az első alkalom (talán) hogy így írok a rész alá, úgyhogy egy picit fura.. Dee csak annyit szeretnék mondani, hogy ezzel a résszel nagyon sokat dolgoztam, és szeretném ha pár szóban elmondanátok a véleményeteket, ugyanis kíváncsi vagyok rá. Szerintem ez lett az eddigi legjobb rész, bár nem tudom Ti hogy vagytok vele🤷🏻‍♀️ Na de csak ennyit szerettem volna, byee❤️