Ohh my Wolfhard

48.

Ziháltam mint valami idióta, alig kaptam levegőt, és még mindig megállás nélkül záporoztak a könnyeim. Noah lassacskán felállt, engem is felhúzott, és ezt mondta:

-Hé! Tudom, hogy nagyon aggódsz érte, de Finn már biztonságban van. Csakis miattad.

A hangja nyugtató és reményt adó volt, de akkor sem tudott engem lecsillapítani.

-És mi van ha.. ha ez kevés volt, amit tettem? -tört ki belőlem ismét a zokogás.

-Erre ne is gondolj! -csak ennyit mondott, majd újból magához ölelt.

Egyik osztálytársam felajánlotta, hogy elvisz minket, amit én rögtön el is fogadtam. Mikor beléptünk a sürgősségi várójába elég kevesen voltak ott, de mindenki tekintete ránk szegeződött. Én egyből a recepció felé vettem az irányt, ahol a nő elég furán nézett rám.

-Tudok valamiben segíteni?
-Látni akarom Finn Wolfhardot. Most -csaptam rá a pultra.
-Attól tartok, hogy ez most nem lehetséges -csak ennyit mondott, mire én összeomlottam és újra elkezdtem sírni.
Millie és Sadie próbáltak először megnyugtatni, majd felállítani, de nem voltam hajlandó megmozdulni. Folyton csak rajta járt az eszem. Nem tudtam, hogy él-e még, és csak magamat hibázhattam az imént történtekért. Végül jöttek nővérek, adtak nekem egy meleg takarót, forró teát és leültettek az előtérben. Hamarosan betoppant a Wolfhard család meg az én szüleim is. Anya azonnal hozzám futott, és megölelt. Hihetetlen jól esett a karjaiban lenni ezek után, de még ez sem tudta elfeledtetni velem Finnt.
-Én.. én próbáltam megmenteni, de nem ment.. nem ment... -mondtam elfolytott hangon.
-Tudom édesem.. tudom.

A lányok öntötték belém a lelket egész este, amíg el nem aludtak. Na, hát én egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Amint becsuktam a szemem, ő villant be, ahogy lebeg a vízben. Ha egy pillanara is ignoráltam a külvilág hangjait, az ő szavai cikáztak a fejemben. Nagyon nehéz volt ez az este, amit a váróban töltöttem. Reggel 7-kor én voltam az első, aki csapkodta a pultot a recepciónál. Belátták, hogy nincs mit tenniük, így elvezettek a szobához, ahol volt. Mikor benyitottam hozzá és megláttam őt, óriási kő esett le a szívemről. Ott volt teljes egészében, mindenestül. Lélegeztetőre volt kötve, kezén ott volt az infúzió, és teljesen mozdulatlanul feküdt. Egy ideig a monitoron figyeltem a szívverését, majd letérdeltem mellé, azután óvatosan végigsimítottam az arcát és megfogtam a kezét. Néztem beesett arcát, kusza fürtjeit, összetéveszthetetlen szeplőit, rezzenéstelen szempilláit, és a cserepes, de mégis tökéletes ajkait. Szólítgattam, cirógattam, de semmire sem reagált.

-Mi baja van?? -kérdeztem ingerülten az orvostól.
-Mesterséges kómába helyeztük, egy ideig még valószínűleg abban is lesz.
-És.. mit tudunk tenni?
-Mi, orvosok, már semmit. Ti tudtok hozzá beszélni, ez a maximum -válaszolta szomorúan.
Nem tudtam feldolgozni amit az orvos mondott. Csak becsuktam a szemeimet, összeszorítottam a fogaim, és könnycseppek gördültek végig az arcomon.
-Kérlek, magunkra tudnátok hagyni minket? Szeretnék hozzá beszélni..
Erre mindenki csak bólintott egyet, és kimentek a szobából.
-Finn.. tegnap annyira megijedtem, mikor megláttalak a vízben. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni ott helyben, de nem ment, mert rettentően féltem, hogy elveszítelek. Nélküled már nem tudnám elképzelni az életem, tudod? Te vagy számomra a világon az egyik legfontosabb dolog, és nem veszíthetlek el, szükségem van rád. Annyi mindenen mentünk már keresztül együtt, most ez itt nem érhet véget. Nagyon, de nagyon szeretlek, és ha kell, életem végéig itt leszek, és beszélni fogok neked. Tudod, jóban, rosszban -mikor ezt kimondtam, ismételten sírásban törtem ki.
Kezét az arcomhoz szorítottam, a pofiját, a haját néztem és azt akartam, hogy kinyíljon a szeme és rámnézzen. De nem, az arca továbbra is rezdületlen maradt.