Ohh my Wolfhard

32.

1 hónap után, az utolsó ott töltött szombati napomon eljöttek értem a szüleim. Végre. Már hihetetlenül ki akartam a szabadulni, ezért az előtte való napon össze is pakoltam mindent, és onnantól már csak egy dolgot tudtam tenni: vártam. Vártam, hogy újra magamhoz ölelhessem hőn szeretett szüleimet, lássam a világot azon az intézeten kívül, találkozhassak a barátnőimmel, ehessek más dolgokat azon a moslékon kívül.

Reggel óriási mosollyal az arcomon rontottam ki a szobából azt végleg mögöttem hagyva, és az a mosoly csak fokozódott, mikor megpillantottam a váróban ülő szüleimet. Egy őrületes löket ragadott el, és elkezdtem rohanni feléjük mint egy bolond. Egyből a nyakukba borultam, és csak könnyek között szorítottuk egymást hosszú perceken keresztül. Leírhatatlanul jó érzés volt a hosszas ott töltött idő után látni Őket, az épületből kilépve bemutatni mindenkinek, majd beszállni a kocsinkba és elmenni a mekibe. Istenem, de jól esett már egy jó sajtburger..

Betoppanva az otthonunkba szembesültem vele, hogy minden ugyan úgy maradt, mint amikor eltávoztam. Szinte egy az egyben úgy álltak a párnák a kanapén, az asztalon szokásosan sorakoztak a távirányítók csak arra várva kezembe kapjam őket, a kaktuszok ott díszelegtek az ablakpárkányon napfényben úsztatva tüskés kis fejeiket. És úgy ahogy az otthonunk kinézete, úgy a szüleim viselkedése sem változott meg. Nem kivételeztek velem, nem bántak velem másként, mintha egy sérülékeny porcelánfigura lennék mely bármelyik pillanatban darabjaira törhet. Komolyan, mintha az egész procedúra meg se történt volna. Ez hiányzott nekem a legjobban. Csak a jó meleg, komfortos otthonomban takaróba burkolózva tömni magam kajával, a fejembe szívni az internet csodás dolgait, elmerülni egy kádnyi jó forró vízben. Mindezeket persze az általam legjobban szeretett emberek jelentétében, a szüleimmel.

Egész álló hétvégén mást se csináltam ezeken kívül, csak Amandáékkal beszélgettem. Kizárólag Ők tudták, hogy mi történt velem. Természetesen nagyon ki voltak borulva Finnre, és ugyanúgy rám is, amiért ezt tettem magammal. Bár érthető volt, csak aggódtak értem. És Finn.. róla inkább tereltem a témát, ameddig csak lehetett. Úgy voltam vele, hogy elég lesz vasárnap este kattognom ezen.

De ami azt illeti, nem kicsit féltem a hétfőtől.. nem is féltem, egyenesen rettegtem. Rettegtem, hogy az osztálytársaim mit fognak rám reagálni, hogy fognak velem viselkedni. Körül fognak venni, kérdéssekkel ellátni, netalán kitoloncolni? És Ő? Nem tudtam,  hogy ki fog-e utálni a világból, a nyakamba fog ugrani, vagy egyszerűen csak ignorálni fog?

Amilyen jól éreztem magam azon a hétvégén, olyan gyorsan el is repült az idő, és csak azon találtam magam, hogy vasárnap este volt. Kissé fura volt visszarázódni a régi rutinomba, főleg úgy, hogy mindent csak csiga lassúsággal tudtam csinálni. Igen, a gyomorgörcs miatt. Minden egyes mozzanatom után képes voltam lefagyni és a fejemet fogva, lemerevedve rágódni azon, hogy másnap mi fog velem történni. Minden lehetőség végigfutott a fejemben, de felkészülni egyikre se tudtam, ha netalán megtörténne. Csak ki voltam téve a sors igazságtalan és kegyetlen játékának, mely addig kínoz, ameddig meg nem adod magad, vagy talpra nem állsz és el nem küldöd a bús komor picsába.

Hát igen, aznap este nem túl sokat aludtam, és elég ramatyul is néztem ki a felkelésemet követően. Első dolgom volt felhúznom az aznapi ruhámat, amely egy egyszerű farmerből és egy jó meleg, bő pulcsiból állt. Ezt követően a fürdőszobába vezetett az utam arcot mosni, ahol a tükörben újra szembesülnöm kellett a beesett orcámmal és drasztikusan lefogyott, szinte csontokból álló testemmel. Az azelőtt dús, pirosas ajkaim már csak cserepesek és sebesek voltak a sok stressz miatti harapdálástól, arcom sápadtas színe pedig a fehér faléhoz hasonlítható volt. Utáltam azt, amit látnom kellett, mert az is arra emlékeztetett, hogy saját magam miatt jutottam el addig, hogy úgy nézzek ki. De mit volt mit tennem, az arcmosást és egy nagy sóhajt követően a földszintre vettem az irányt.