Ohh my Wolfhard

33.

Az ajtó kulcsra zárását követően végre kiengedte karomat fájó szorításából, melyben a bele nyilalló fájdalom már szinte elviselhetetlen volt. A csuklómon maradt vörös nyomot szemlélve küzdöttem az engem egyre inkább csak foglyul ejtő félelem érzésével, és egyaránt próbáltam megfejteni, hogy mi lehetett ott Finn szándéka velem, hogyan tudnék kikerülni abból a szituációból.

Ijedt, lassú léptekkel kezdtem el hátra araszolgatni, próbálva minél több távolságot tartani köztünk. Tekintetem szüntelen a felém közeledő fiú és a fal között cikázott, már szinte beleszédültem a fejem folytonos forgatásába. Nem sok idő kellet és hátam a falnak csapódott, nem volt több lépés hátra, sarokba lettem szorítva. Finn még egy nagyot lódítva a lábán utolért, és végleg elállta az utamat. Testünk centik híján majdhogynem összeért, nem tudtam kibújni a falnak támasztott kezei közül, esélytelen volt. Kellemetlenül befurakodta a magát magánszférámba, mit sem törődve azzal, hogy jól láthatóan a frász kerülgetett a viselkedésétől. Csak szótlanul állva nézett le rám és fürkészte az arcom, közben fejét egyre-egyre közelebb dugta az enyémhez. Zavaró közelsége miatt éreztem leheletét, parfümének illatát, tökéletesen láttam kusza fürtjeit, ahogyan idegesen beharapta alsó ajkait, szemében a nyers, szinte lángoló indulatot, a kiszámíthatatlanságot. Normál esetben percekig tudtam volna gyönyörködni a rendezetlen, ám úgy tökéletesnek tűnő arcában, de ez nem épp olyan eset volt. Rettentően féltem.

A helyzet szülte sokk által lélegzetvételem lelassult, szívem reszketett hogy pusztán egy dobbanásával felbosszantja a bongyort. A köztünk lévő piciny távolság miatt se megmukkanni, se megmoccanni nem tudtam, csupán bámultam tágra nyílt szemekkel az előttem álló göndört. Egy jó ideig még folytatta a testem egészén cikázó, csaknem szikrákat szóró borús barna szemeivel a méregetésemet, majd nem épp finoman a újra megragadta a kezemet s a hegeimet kezdte vizslatni.

-Ezek meg mik? És miért van ennyire beesve az arcod?? Fogytál? Mi történt veled? -sorolta kérdéseit meglehetősen idegesen, hangját erősen nyomatékosítva.

Még sosem hallottam Őt ezelőtt ennyire durván beszélni, se hozzám, se máshoz. Nem tudtam kivenni belőle, hogy feldúlt, aggódik, vagy egyszerre mindkettő. Továbbra is csak rezdületlenül álltam előtte próbálván lenyelve a bennem keltett félelmet, tűrve a felém használt hangnemét, összeszedve minden erőm egy válaszhoz.

-Hülyeséget csináltam -feleltem elvékonyodó hangon, kerülve Vele szemeink összeakadását.

-Mit? Várj, ezt te csináltad magaddal? Mégis miért?? -faggatózott tovább egyre jobban dühbe gurulva.

Egy nagyot nyelvén a rám meresztett szemeibe néztem, melyek szinte kiestek helyükről a feleletemre várva. A feszültségtől pulzusom az egekbe szökött, szívem dobogását a torkomban éreztem, és ezeken egyáltalán nem segített Finn engem való siettetése a válaszadásban.

-Igen, én tettem ezeket magammal, méghozzá miattad. Nem tudtam elviselni, hogy ignoráltál, semmibe vettél, akárhogy is próbáltam kapcsolatba lépni Veled. Akkor pillanatnyilag megkönnyebbülést jelentett számomra a saját testem tönkretétele, de ezzel is csak ide jutottam, még rosszabb lett a helyzet. Pszichiátriára kerültem, ott voltam egy hónapot, és látod, ez mind hiába volt. Még mindig ugyanott tartunk.

Ezt hallván a göndör elnémult egy időre, és csak a fejét fogván körözött fel-le céltalanul a szertárban. A csendet rövidesen megtörte egy rekedtes üvöltés, melyet Ő adott ki magából valami oknál fogva. Erre összerezzentem, szívem kihagyott egy ütemet, majd ezt követően torka szakadtából kezdett el velem kiabálni: