Ohh my Wolfhard

49.

Még egy ideig ott ücsörögtem az ágya mellett, itatva az egereket a könnyeimmel. Már rettentően kialvatlan voltam, és csak egy pillanatra tettem le a fejem az ágyra.. de ott helyben elaludtam, és 5 óra elteltével ébresztettek fel a lányok.

-Hé, Ava! Már biztos éhes vagy, gyere, menjünk el valahova enni -mondta Millie egy bíztató mosollyal az arcán.

Jól gondolta, már rendkívül éhes voltam. De.. de nem akartam otthagyni őt, nem akartam elmozdulni mellőle. Felelősségemnek éreztem, hogy ott legyek mellette. Tekeintetem Mrs. Wolfhard, Finn, és a lányok között cikázott döntésre várva. Végül a választásom az evésre esett, mert tudtam, hogy a szülei ott lesznek vele, és hogy nem ülhetek ott a végtelenségig. Még utoljára az arcomhoz szorítottam kezét, nyomtam rá egy puszit, majd felálltam és fájó szívvel elindultam.

Anya elvitt hármunkat a mekibe, de ott sem tudtam másra gondolni, csak rá. Mindvégig csak csöndben ültem a gondolataimmal együtt, és a sírás folytogatott. Semmi kedvem nem volt ott lenni, inkább éhen haltam volna, csak még foghattam volna a kezét.. A lányok viszont egész idő alatt próbáltak felvidítani, annak ellenére, hogy ők sem voltak emiatt túl jó passzban. A búcsúzkodás akkor még nehezebb volt, mint valaha. Csak szorosan öleltük egymást, a csend körbelengett minket, belülről égetett a fájdalom.

-Ha bármire szükséged van, vagy csak beszélni szeretnél, minket bármikor felhívhatsz -mondta Sadie, ezzel megtörve a csendet.
-Köszönöm lányok -csak ennyit tudtam válaszolni pár könnycsepp kíséretében.

Ez nagyon jól esett. Tudtam, hogy van, akikre számíthatok, és nem vagyok nekik nyűg. Mármint.. Anya is mindig ott van nekem, de tudjátok.. az más.

A hazafelé vezető utat szintén szótlanul ültem végig, és otthon csak egy csomó nasival bezárkóztam a szobámba. Próbáltam elterelni a figyelmem, de nem sok sikerrel jártam. Ha az instát pörgettem, mindenhol csak a tegnapi tragédia volt kiírva. Ha írogattam valakivel, az az illető nem tudott másról beszélni, csak a tegnap történtekről. Ha filmet néztem, és megláttam benne egy göndör hajú fiút, egyből ő ugrott be. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből, és idő közben egyre jobban elkezdtem köhögni is. Imádkoztam, bámultam magam elé a semmibe, sírtam, agyaltam, ettem, és folyton csak jöttek a miért-ek. "Miért most kellett ennek megtörténnie, mikor minden tökéletesen rendben volt?" "És miért pont vele?" "Akkor inkább miért nem velem?" Ezek azok a kérdések, amikre valószínűleg soha nem kapok választ.

Ezeken gondolkozva valahogy végül elnyomott az álom, de az egy olyan rémálom volt, amit az általam legutáltabb személynek sem kívánok. Egy teljesen üres, fekete helyen találtam magam. Bármerre fordultam, bármerre mentem, a sötétség ölelt körül. Azonban egy kis idő után valamit látni véltem a távolban. Közelebb mentem, és Finn volt az. Élt, lélegzett, teljesen egészséges volt. A szemei csillogtak, cserepes ajkába beleharapott, és bodros fürtjei rendezetlenül álltak, mint mindig. Örömtől bódulva, a nevét kiabálva odarohantam hozzá és meg akartam ölelni, de mikor hozzáértem, egyszerűen köddé vált. Elkezdtem mindenfelé forgolódni, és mögöttem egy kórházi ágyon pillantottam meg. Rázkódott és hánykolódott, feltehetőleg rohama volt. Az orvosok ott voltak körülötte, próbáltak rajta segíteni, de lassacskán leállt a szíve. Meghalt. A következő pillanatban minden eltűnt, elkezdtem zuhanni, és a temetésébe csöppentem bele. Láttam a koporsóban fekvő, merev testét, hallottam a szomorú zenét, és ott volt egy csomó feketébe öltözött, síró ember. Én itt nem bírtam tovább, elkezdtem torkom szakadtából sikítani, mire felébredtem az álmomból. Végeláthatatlan sírásba kezdtem, és a szüleim berontottak a szobámba. Teljesen be voltam már rekedve, fájt a torkom, köhögtem, fulldokoltam, ziháltam a sírástól és alig tudtam kinyögni, hogy mi a bajom.

Anya egész reggelig ott virrasztott velem, nyugtatgatott, és amint lehetett, elvitt orvoshoz. Az órákon át tartó vizes, didergéssel teli ücsörgés egy szép kis tüdőgyulladást okozott nekem. A doki adott igazolást két hétre, felírt gyógyszereket, és ágynyugalmat parancsolt. Hogy mi? A barátom kómában fekszik, akiért én jéghideg tóba ugrottam, összeverekedtem egy mentőssel, órákat ültem csurom vizesen, szarrá fagyva a kórház legmélyebb bugyraiban, miközben azt sem tudtam, hogy életben van-e . Ráadásul az egyetlen dolog amit tehetek érte az, hogy beszélek hozzá, és nekem most otthon kéne nyugton ülnöm a seggemen, karbatett kezekkel várva egy Isteni csodára? Faszt. Ott telt be a pohár. A hazavezető úton említettem anyának, hogy szeretném ma is meglátogatni őt. A válasza csak ennyi volt:

-Sajnálom, de ma nem lehet.
-Miért nem? -kérdeztem vissza idegesen.
-Egyrészt nagyon rosszul vagy, másrészt elkaphatja tőled, és ezt nem kockáztathatjuk meg..
-Figyelj. Az egyetlen dolog amit tehetek érte az, hogy beszélek hozzá. Ezen kívül a büdös égvilágon semmit sem csinálhatok. Ezt muszáj megtennem, akárhogy is vagyok! -mondtam felemelve a hangom.
-De gondolj már egy kicsit magadra is! Tegnap óta csak tömöd magad baromságokkal, szünet nélkül bőgsz, egy cseppet sem tudtál aludni! Zombiként festesz, hangod is már alig van.. -kiabálta le a fejem.
-Most az én egészségügyi állapotomat épp leszarom, tudod? Őt előrébb helyezem magamnál, mert szeretem ÉS NEM VESZÍTHETEM EL. Ha rajtam múlik, akárhogy is, de beszélni fogok neki. Még ma -ordítottam teljesen kifordulva magamból.