Minden, ami belefér

31.rész

- Most mi rosszat tettem?- kérdeztem Huntertől
- Semmit.- felelte tömören
Már hazafelé gyalogoltunk, ő pedig mióta Payton elköszönt, hallgatásba burkolózott
- Kérlek, mondd el...- kezdtem a könyörgést, de nem is kellett folytatnom, mert Hunter majd felrobbanva ordítani kezdett
- Tudod mi zavar? Az ahogy az a kis gennyláda rád néz, az ahogy végignézett rajtad és az hogy te nem veszed észre, hogy csak meg akar fektetni! Ja és ha ez a tökéletes kis focista exed mégegyszer hozzád ér, esküszöm, hogy beletekerem a betonba, mint egy kibaszott csikket!-fröcsögte
- Mi van?!- akadtam ki én is és megtorpantam
Az üres, hólepte utca csendes volt, csak a mi kiabálásunktól zengett hangosan
- Te tiszta hülye vagy!- kiabáltam - Semmit nem akar tőlem. Csak kedves volt és gyakorlati helyet ajánlott. Ennyi pont. Neked ez a rögeszméd, hogy engem mindenki meg akar húzni?! Egyébként meg miért vagy te rá így kiakadva? Nem is ismered! Ő a pasim VOLT! Évekkel ezelőtt. Kész. Vége. Múlt. Lezárva!- vettem le a sapkát a fejemről mérgemben és a földre hajítottam, hogy nyomatékosítsam a mondandóm
- Miért vagy ilyen naiv?- kérdzte kissé nyugodtabban- Látszik a fazonon, hogy nem csak barátkozni akar...- rázta a fejét
- Nem érdekel engem ő. Csak te. Felőlem a feje tetején is pöröghet, akkor is csak az exem marad.- magyaráztam dühösen
- Ki van zárva, hogy nála dolgozz!- jelentette ki szigorúan Hunter és felvette a sapkám majd felém nyújtotta
Kikaptam a kezéből és elvisítottam magam tehetetlenségemben
- Nem te mondod meg mit csinálok és mit nem!- vágtam vissza- Felnőtt vagyok! Meg amúgy is ez csak egy munka, a rohadt életbe!- ordítottam magamból kikelve

Hunter nagy levegőt vett és az orrán kifújta. Szemeit lehunyta majd megszólalt
- Stephanie! Nem akarom, hogy a közeledben legyen. Kérlek...- nézett rám könyörgően
Megforgattam a szemem és sóhajtottam egyet
- Majd még kitalálom.- mondtam legyőzötten
Hunter megkönnyebbülten elmosolyodott
- Menjünk haza!- mondtam és megfogtam a kezét

Otthon miután megvacsiztunk, leültünk mindannyian a kandalló által felmelegített nappaliba.
Ropogott a tűz, mi pedig tele hassal elterültünk.
- Milyen volt a suli? Találkoztatok valakivel?- kérdezte apa
- Semmi különös.- vontam vállat- Igen, Paytonnal.- fejeztem be halkan és lopva Hunterre néztem, akinek azonnal eltorzult arca.
- Ó, tényleg?- kérdezte apa elmosolyodva- Rég nem láttam már, de azt beszélik, hogy valami PR nagykutya lett belőle.- mesélte apa
- Igen.- bólintottam
- Még mindig akkora csibész?- nevetett apa- Emlékszem, hogy mennyi hülyeséget játszott Travissel, meg mennyi eszetlenül drága meglepetéseket talált ki.- rázta a fejét apa nevetve, észre sem véve Huntert mennyire kiakasztja ezzel
- Aha. Semmit sem változott. Ugyanolyan dinka.- feleltem tömören, reménykedve hogy téma lezárva, de Hunter felállt
- Elnézést.- hadarta majd kabát nélkül a hátsó kertbe rohant
Mindenki döbbenten nézett rám
Megvont a vállam majd utánasiettem

Hunter mindkét kezével a hajába túrt. Háttal állt nekem, így nem láttam az arcát, de a testtartása is azt sugározta hogy eszméletlenül kivan
- Hunter...- szólaltam meg halkan
Megmerevedett, de nem fordult felém
Elé sétáltam és felnéztem rá
A szívem hasadt meg, mikor megláttam, hogy könnyes a szeme
- Hunter...- rebegtem a sírás szélén- Mi baj?
Hunter dühösen megtörölte kézfejével szemeit majd rám szegezte tekintetét
- Tudod milyen szar azt hallani, hogy mennyire szeretik a volt csávódat a szüleid? Meg hogy milyen szépen emlékeznek rá? A családotok része. Engem soha nem fognak elfogadni...
- Ez baromság! Te is jól tudod. A lehető legjobban fogadtak téged. Hidd el. Paytonnak mindazért rengeteget kellett pedáloznia, amit te néhány óra alatt elértél.
Hunter hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Ezt csak azért mondod, hogy megnyugtass.- mosolyogtt keserűen
- A nagy büdös frászt!- fakadtam ki
Hunter meglepve meredt rám.
- Igenis bír a családom, mert jó ember vagy. És szeretlek téged. Nincs is más választásuk.- mondtam határozottan
Hunter felnevetett
- Értettem asszonyom!- húzta ki magát
- Higgy magadban. Azért nem tudod elhinni, hogy szerethet téged akárki, mert te nem tudod elfogadni önmagadat.- mutattam rá a lényegre, majd hozzábújtam
- Talán igazad van...- sóhajtott és megpuszilta a fejem búbját

Anya másnap, egész álló nap sürgött-forgott a konyhában. Nekünk pedig tilos volt még a konyha közelébe is menni.
Így négyesben indultunk ki a garázsba előkeríteni még néhány díszt, majd elkezdtük feldíszíteni a fát. Ez mindig közös program volt, mióta az eszemet tudom.
- Imádom a fenyő illatát!- áradoztam mire mindhárom hapsi csak nevetett rajtam
- Emlékszem, mikor kicsik voltatok- kezdett bele a nosztalgiázásba apa- sokszor csináltátok meg azt, hogy megettétek az összes édességet a fáról, aminek meg csomagolása volt, azt meg kitömtétek zsepkendővel, mintha sértetlen lenne.
Travis és én egymásra néztünk és elkezdtünk nevetni
- Ja, az mindig király volt.- kuncogtam
- Rém eredeti ötlet volt tőlünk, hogy szinte minden évben eljátszottuk ugyanazt.- nevetett T fejet rázva
- Na és persze mi anyátokkal úgy tettünk, mint aki észre sem vette, hogy csámcsogva behabzsoltátok az összeset.- nézett ránk viccesen apa
Hunter rám mosolygott majd némán díszítette tovább a fát. Mélyen elmerengett. Talán a gyerekkori karácsonyain. Ki tudja...
Nem akartam faggatni.
- Na te fiam, mit gondolsz? Még mindig olyan csínytevő ez a lány, mint kicsinek volt?- kérdezte apa majd vállon veregette Hunter
- Nem tudom, hogy milyen volt, de most egy gyönyörű, eszes és talpraesett nő. Büszkék lehetnek rá. Ezt biztosan tudom.- mosolygott rám Hunter és elpirult
Apa jóságosan elmosolyodott
- Ajjajj... azt hiszem lassan gyűjthetünk az esküvőre!- kapott a homlokához apa játékosan miközben anyának kiabált ki a konyha irányába
Elnevettem magam
De Hunter nem nevetett, ő csak nézett engem boldogan, és szerelmesen, mintha már szépséges képeket látna lelki szemeivel...A közös jövőnket.