Minden, ami belefér

55.rész

                - Stephanie szemszöge -

Amikor Berrington felhívott és elmondta, hogy Payton visszavonta a feljelentést, alig hittem a fülemnek. Sűrű hálálkodásom után, csak annyit kért, hogy menjünk be Hunterért, addig ő elintézi a papírmunkát.

Hát így kerültem a rendőrség előterébe, ahol már több, mint félórát várakoztam Travissel és a szüleimmel.
- Köszönöm!- suttogtam olyan halkan, hogy azt csak a mellettem ülő bátyám hallhatta
- Mit?- kérdezte ártatlan arccal
- Jajj, tudom hogy te csináltál valamit... és nem is akarom tudni- hadartam érzelmesen- , csak köszönetet akartam mondani neked bátyó.- mondtam elérzékenyülve és a vállára hajtottam a fejem
Travis egy szót sem szólt, csak elmosolyodott és egy kezével óvatosan magához szorított
Ez volt az ő jelzése, arról hogy mindig mellettem lesz. Bármiről is legyen szó.

Travis nagyot nőtt a szememben, hiszen pontosan tudtam mennyire utálta a barátomat, mégis közbenjárt azért, hogy ne kerülhessen börtönbe. Tette ezt akárhogyan is....
Mindennél többet jelentett ez számomra.
- De akkor karácsony, szülinap 5 évre előre kipipálva, ugye? Ennél szebb ajándékot nem is kaphattál volna tőlem...- poénkodott vigyorgva Travis
- Annyira hülye vagy...- nevettem végre felszabadultan hosszú idő után

Ekkor Hunter jelent meg Berringtonnal a nyomában.
Alighogy letöröltem az örömkönnyeimet, de már jöttek is a helyükre az újak.
Hunter arca szinte kivirult, amikor megpillantott engem, majd sietős léptekkel szelte át a termet, kezei közé fogta az arcom és forrón birtokba vette ajkaimat. Abban a csókban benne volt minden: szerelem, vágy, aggodalom, féltés, ragaszkodás, öröm, szenvedély és megkönnyebbülés.
- Szia!- suttogtam mosolyogó ajkaira miután elváltunk
- Szia gyönyörűm!- suttogta vissza
Apa megköszörülte a torkát, mi pedig egyszerre kaptuk a hang irányába a fejünket
- Mr és Mrs Davenport.- biccentett Hunter tisztelettudóan - Én nagyon...- kezdett bele
- Fiam!- emelte fel a kezét apa - Nem akarjuk tudni a teljes történetet.- jelentette ki- Viszont mostantól kapd össze magad!- mondta apa nyomatékosan
- Igen, uram. Így lesz.- felelte majd felém fordult ismét, egy tincset a fülem mögé igazított- Szeretlek.- mondta kissé elérzékenyülve- Mindhármótokat.- siklott az egyik keze, ami eddig a derekamon pihent, le a hasamra- Minden oké odabent?- kérdezte
- Igen.- bólintottam boldogan
- Én most búcsúzom.- vágott közbe Berrington
- Köszönök mindent!- hálálkodott Hunter és kezet fogott vele- Holnap beugrok az irodáda a csekkel együtt.
- Rendben, várni foglak Hunter.- mosolygott rá barátságosan- Ms Davenport.- fogott velem is kezet vidáman
- Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért..- kezdtem
- Ugyan, ez a dolgom.- tárta szét karjait vigyorogva
- Viszlát!- biccentett a szüleimnek és Travisnek

Miután elbúcsúztam a családomtól, hazamentünk a kis otthonunkba Hunterrel.
- El sem hiszem hogy megúsztam...- sóhajtott mellettem fekve
- Nekem mondod?! Azt hittem nélküled szülök meg... ahh még a hideg is kiráz a gondolattól hogy volt olyan verzió hogy te nem vagy velünk hónapokig. Borzasztó..- sopánkodtam
- De most már itt van apuci.- kacsintott pajkosan
- Naaaa tudod hogy nem szabad...- pirultam el a doktor előírását észben tartva
- Nincs minden megtiltva.- kacsintott- De most nem kóstollak meg. Hullafáradt vagyok.- váltott komolyabb hangra s a pocakomhoz hajolt- Minden oké ott , ti kis albérlők?- duruzsolt a hasamhoz
Elnevettem magam és beletúrtam a hajába
- Nagyon de nagyon szeretlek.- mondtam- de soha többé ne merészelj így rám ijeszteni!
- Nyugi, itt a vége. Visszább veszek. Nincs több fizetős bunyó, nincs több bosszú hadjárat, sem csonttörő, ex-szétverő program.- mondta nevetve, de szilárd komolysággal szemeiben
- Helyes.- bólintottam- De még mindig sokkoló belegondolni hogy Payton ideáig süllyedt...- rázta a fejem- Micsoda egy szemétláda...
- Tudom, egy igazi pondró, de mostmár nyugodj meg bébi. Nincs már semmi baj. Nem számít már semmi más, csak te...- adott egy csókot az ajkaimra- meg ők ...- puszilta meg a hasam. Semmi és senki más nem érdekel.
Megint elsírtam magam
- Mi a baj?- kérdezte aggódva- Rosszat mondtam?- simította meg az arcom
- Nem! Csak ezek a hülye hormonok kikészítenek...- legyintettem a könnyeimet törölgetve - Tudod a terhesség miatt van.- magyaráztam
- Óóó bébi!- ölelt magához szorosan- Tudod mit? Rendelek valami frankó kaját és nézünk valami csöpögős romantikus filemt. Mit szólsz?- vigyorgott
- Komolyan?- tátottam el a számat
- Persze. A kismama az első...bármi amit szeretnél megteszem.- adott egy apró puszit a homlokomra
- Akkor benne vagyok.- tapsikoltam vidáman
/1 hónappal később/

- Most egy kicsit hideg lesz a zselé- mondta miközben a már igencsak nagy pocakomra -viszont megfogjuk nézni a magzatokat, hogy hogyan is vannak ők odabent.- mondta kedvesen az orvosom az ultrahangos vizsgálaton
Hunter mellettem ült, fogta az egyik kezem és velem együtt kíváncsian nézte a monitort.
Ekkor meghallottuk a gyermekeink szívhangjait.
- Kettő szívhangot hallok, ez nagyszerű hír.- mondta majd kattintgatott és megnézegette a babákat, akik szemlátomást sokat nőttek- Minden a legnagyobb rendben van. Szépen fejlődnek, egészségesek. Minden a terhesség ezen szakaszának megfelelő.- mosolyogtt ránk- Kíváncsiak a babák nemére?
- Igen!- vágtuk rá egyszerre , izgatottan
- No, lássuk csak!- kattintgatott ismét- Gratulálok, mindkettő kislány.
A szívem hevesen verni kezdett a boldogságtól és könnyek gyűltek a szemeimbe.
Mióta megtudtam hogy terhes vagyok, abban reménykedtem, hogy lányok. S így is lett. Annyira boldog voltam!

Hunterre néztem, akinek szintén könnyektől csillogot a szeme
- Te fiúkat szerettél volna..- mondtam halkan és kissé szomorúan
- Hé, ne butáskodj! - puszilta meg a hajamat - Nagyon örülök neki! - mosolygott rám őszinte boldogsággal az arcán- Hiszen lesz két hercegnőm! Még két, apró kis gyönyörűm. Köszönöm bébi!- bújt hozzám és édesen megcsókolt

Sziasztok!
Nos ki, mit szól a fejleményekhez? 🥰Köszönöm nektek, hogy továbbra is figyelemmel kíséritek a sztorit!😊Hálásan köszönöm Nektek!💕❤️