Minden, ami belefér

47.rész

               - Stephanie szemszöge -

Úgy tértem magamhoz, hogy a baba életéért aggódtam, majd mikor az orvos közölte, hogy ikrek növekednek a pocakomban, az egyszerre volt meglepő , hihetetlen és felemelő.
Már annak is örültem volna, hogy egészséges a bennem növekvő élet, de hogy ketten laknak odabent na ezt megtudni volt az igazi "jackpot" érzés.

Őszintén szólva nem tudtam hogy Hunter örülni fog-e a hírnek vagy megijed, esetleg kiakad.... elvégre egyszerre fog két gyerekünk születni, ami azt jelentette, hogy Hunternek sokat kell besegítenie a mindennapokban.
Tudtam, hogy odaadó és szeret engem, de azért férfiként ez egy igazán nagy feladat....
Bíztam a legjobbakban, mást nem tehettem.

Az orvos távozása után néhány perc múlva Hunter jött be a kórterembe, ahol én feküdtem.
- Gyönyörűm!- köszönt aranyosan majd megpuszilta a homlokomat
Leült egy kicsi székre az ágyam mellé, majd elkínzottan megszólalt
- Annyira sajnálom!- fogta meg a kezem
- Hunter, ne emészd magad...- próbáltam csitítani
- Annyira hülye voltam, de minden olyan elbaszottul alakult..- fogta a fejét kétségbeesve
- Tudom, hogy nem csaltál meg. Túlreagáltam, nem gondolkodtam én sem.- szorítottam meg a kezét miközben a könnyeimet nyeltem
- Ha bármi történt volna veled vagy a babával... - mormolta dühösen-Vagyis babákkal.- nevetett halkan
- Hagyjuk magunk mögött most már ezt és örüljünk annak, hogy rendben vagyunk.- mosolyodtam el lágyan, de még mindig kicsit könnyezve
- Meg foglak titeket óvni!- ígérte elszántan
- Tudom Hunter.- feleltem
- Mindhármótokat....azta el sem hiszem hogy ekkora csődör vagyok hogy egyből két katonám ért célba...- nevetett
Felnevettem én is
- Tehát nem bánod?- kérdeztem óvatosan
- Dehogyis.- simította meg a kezem, ami még mindig az ő tenyerében pihent- Nyilván egyszerűbb lenne egy babával, de megoldjuk majd bébi!- mosolygott- Mi leszünk a legboldogabbak!
Az arcomhoz hajolt és lágyan megcsókolt
- Két fiúval nehéz lesz..- kezdte mikor visszaült
- Honna a fenéből vagy ilyen biztos abban, hogy fiúk?- nevettem a szememet lehunyva
- Megérzés.- vont vállat
- Az is lehet hogy két lány vagy egy lány és egy fiú...barátkozz a rózsaszínű cuccokkal is.- mondtam játékosan
- Ha lesz lányom.... ő lesz az én hercegnőm.- mondta elmerengve, édes mosollyal az arcán
- Hééé, és én?!- vágtam durcásan karba a kezeimet
- Bébi!- nevetett- Te mindig az én gyönyörűm maradsz.- felelte és elsimította a homlokomra lógó tincsemet
- Most már minden rendben lesz, ugye?- kérdeztem naivan
- Remélem, bébi...remélem.- felelte elgondolkodva

Két napig bent tartottak megfigyelésre, majd mikor mindent rendben találtak, hazaengedtek a kórházból.
Jó volt végre a saját ágyunkban feküdni, nyugalomban.
Hunter szépen rendet rakott, kitakarított sőt még főzött is mire hazaengedtek.
Büszke voltam rá. Nagyon.

Aznap este hamar elaludtam, de kiáltozásra ébredtem...
Felriadtam, s ekkor láttam meg ahogy Hunter mellettem hánykolódik az ágyban. Rémülten, kétségbeesetten kapálózott és a nevemet hajtogatta.
- Hunter...- ráztam meg a vállát, és erre fel is ébredt

                  - Hunter szemszöge -

Felriadva Stephet találtam magam mellett. Ijedt arca a félhomályban is tisztán látható volt.
- Mi baj?- kérdezi halkan
- Semmi. Rossz álom.- zárom rövidre a témát- Kimegyek inni.

A sötét és csendes konyhában a pultra támaszkodom és próbálom a szörnyű rémálmot kiverni a fejemből.
"Hogyan is mondhattm volna el neki, mit álmodtam, mikor még én sem tudom feldolgozni?!"

Mérgesen megráztam a fejem és ittam egy pohár vizet. De hiába... ugyanúgy a szemem előtt lebegett a rémálmom utolsó képkockája:  Steph holtan fekszik egy műtőben, a babák keservesen sírnak én pedig tehetetlen vagyok. Moccanni sem bírok....

A hideg végigfutott a gerincemen.
"Ez csak egy elcseszett álom!" szorult ökölbe a kezem"Nem történhet semmi ilyesmi!"

Bementem a fürdőbe és hidegvízzel arcot mostam.
"Koncentráljunk inkább a holnapra.... arra a rohadékra, aki előidézte ezt az egészet. Megszerzem Zoe címét, felkeresem és kiderítem mi a franc folyik itt!"