Minden, ami belefér

61.rész

                   - Hunter szemszöge -

Életem leghosszabb 2 órája volt.
Az ujjaimat tördelve járkáltam fel-alá a szülészeti folyosóján. Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálnak ilyen sokáig.
Esküszöm már minden borzalom megfordult a fejemben, majd egyszercsak a semmivel össze nem téveszthető hang ütötte meg a fülemet: az egyik kislányom hangos, életerős sírása.
A kezeimbe temettem az arcomat és megkönnyebbülten sírni kezdtem én is. El sem hittem, hogy végre megtörtént, hogy végre eljött ez a nagyszerű nap.

Teljesen azonban még nem tudtam megnyugodni, hiszen a másik lánykánk még nem bújt elő.
El sem tudtam képzelni, micsoda erő, kitartás és lélekjelenlét kellett ehhez Stephanienak.

Alig vártam hogy láthassam és megcsókolhassam az én gyönyörűmet, hogy elmondhassan mennyire büszke vagyok rá!
Telt az izdő, és a második gyerkőc érkezésére várva már eléggé megszomjaztam, így vettem egy colat a folyosói automatából.
Pont amikor felbontottam 2 nővér és még egy orvos rohant lélekszakadva be a szülőszobába. Abba a szobába ahol a menyasszonyom szült, ahol a második gyermekünk még nem sírt fel.....
Hangos csattanással robbant szét az colas doboz a padlón, ahogyan kicsusszant merev ujjaim közül.
- Nem lehet...- suttogtam reszketve
A szívem eszeveszett tempóban kalapált, éreztem ahogy szédülni kezdek. Leültem egy székre , de legszívesebben berontottam volna a szobába és ordítva követeltem volna, hogy mondják meg mi folyik bent.
De persze ezt nem tehettem. Kétségbeesve, a legrosszabbtól rettegve vártam a folyosón. Ez volt a legtöbb amit tehettem és ez kiborított. Borzasztó volt, hogy nem tudtam semmit....

- Stephanie szemszöge -

Szegény kicsikém bőre szinte szürke volt, lógtak a kis lábai, kezei és nem sírt. Meg sem mozdult.
Sokkot kaptam. Zihálva kapkodtam a levegőt és csak azt hajtogattam, hogy : Miért nem sírt? Mi van vele? Mi történik?
Egy nővér odajött mellém és együttérzően megfogta a kezemet.
- Mindent megtesznek érte.- csak ennyit mondott
Szinte láttam tükröződni a szemeiben a saját rémült, falfehér arcomat.

A nővérek ütögették a kis hátát, és egy másik orvos egy csővel próbálták kiszívni a torkából a váladékot.
És akkor csoda történt: felsírt az én édes kis picikém, és kapálózni kezdett. Mintha érezte volna, hogy neki itt a helye, a mi életünkben, az ikertestvére mellett. Minket választott szüleiül és ami a legfontosabb az életet választotta.

Fáradtan, de annál inkább boldogan zokogtam a szülőszobán és láttam ahogy néhány nővér is megkönnyezte a csodánkat.
Megtisztogatták a két kis aprócska babámat és a mellkasomra tették őket.
Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, ahogyan éreztem a meleg, pici testüket ahogyan a bőrünk összeért, ahogyan szuszogtak és próbálták nyitogatni a szemecskéiket, az illatukat, és a megnyugvást, hogy végre velem vannak. Újból patakokban folytak a könnyeim, de akkor már a boldogságtól.

                 - Hunter szemszögei -

Idegtépő, hosszas percek után az orvos, aki nem sokkal előtte beszaladt a szülőszobára, kijött.
Felpattantam
- Doktor úr! Kérem, mondja el! Mi történt? Ugye jól van a menyasszonyom és a lányaim is?- hadartam az idegösszeroppanás szélén
- Igen, nyugodjon meg uram. Mindhárman jól vannak. Habár volt egy kis komplikáció a második babával, de rendben lesz ő is.- felelte higgadtan
Szaggatottan fújtam ki a levegőt.
- Köszönöm!-suttogtam hálásan
- Hallja?- kérdezte majd elcsendesedtünk mindketten
Két baba sírása töltötte be a folyosót, s egyre közeledtek a hangok
- A maga lányai.- tette a vállamra a kezét- Gratulálok apuka!- mosolyodott el
Széles mosoly terült el az én arcomon is
Az orvos tovább ment, de ekkor a szülőszoba ajtaja tárult ki
Két nővér jött ki, két icipici rózsaszín csomaggal
- Mr Sullivan. Bemutatjuk a kislányait.- mondta az egyik nővér
- M..megfoghatom őket?- kérdeztem megilletődve
- Persze.- mosolyodtak el
- De..én..nem tudom hogyan..- hebegtem
- Segítünk. Így...- tette a kezembe az egyik babócát- Támassza meg a fejét.
- És itt a másik bébi is.- nevetett, majd a másik karomra tette a babát
Végig néztem a lányaimon, és csak csodálni tudtam őket. Elakadt a szavam. Soha nem láttam még náluk angyalibbat: az apró édes kis arcocskájuk, a pinduri orruk, az illatuk....azonnal éreztem a kötődést. Attól a pillanattól fogva már körülöttük forgott a világom. Na meg persze az én gyönyörűm körül. Akinek nem lehetek eléggé hálás ezért a két gyönyörű babáért....
Már akkor tudtam, hogy ez a három imádnivalóan tökéletes csaj az én életem értelmei.
- Sziasztok kicsikéim!- suttogtam és nyeltem a könnyeimet
Elkezdtek nyöszörögni és nyitogatták a szemeiket
- Én vagyok az apukátok.- suttogtam boldogan- Mindig és mindentől megfoglak védeni titeket meg az anyukátokat! - mondtam nekik halkan majd egy-egy puszit nyomtam a homlokukra
- Bármi is legyen én mindig veletek leszek. Ezt megígérem! Mindig számíthattok rám! Ja és ha bármelyik szemétláda fiú összetöri a szíveteket, csak szóljatok és apa majd kezelésbe veszi őket!- vigyorodtam el- S remélem tudjátok, hogy ha már felnőttek is lesztek, mindig ti maradtok az én pici hercegnőim! - adtam puszit nekik ismét

Sziasztok!
Nos, kinek mi a véleménye?🤷🏻‍♀️🤭
Hétvégén hozom a folytatást!😘
Addig is pici türelmet kérek.😊

Köszi a sok voteot, kommentet és megtekintést! 💕😘