Minden, ami belefér

57.rész

                    - Hunter szemszöge -

Fogalmam sem volt hogy egyszerre érezhetek dühöt, fájdalmat, szomorúságot, örömöt, félelmet és csalódottságot. Pedig amikor a szülőanyám a küszöbönkön állt sápadtan, pontosan így volt.

Ott áll, akár egy kivert kutya. Látszott rajta, hogy alaposan elbánt vele az élet. Vagyis inkább az alkohol. Szóval kurvára ő bánt el saját magával.
- Steph menj be!- szóltam a barátnőmnek figyelmeztetőleg
Nem akartam, hogy végig kelljen hallgatnia
Aztán szavak nélkül beengedtem az anyámat.
Semmi kedvem nem volt a kíváncsi szomszédok előtt ordítani.
- Uramatyám!- sikkantott anya- Hát van barátnőd! És lesz unokám is?- kapta szája elé a kezét meghatva
- Állj le!- dörrent rá- Semmi közöd nem lehet sem a barátnőmhöz, sem az ikreinkhez!- csikorgattam a fogaimat
- Ikrek?- szűrt ki egyetlen szót elalélva
Megragadtam a vállait és magammal szembe fordítottam
Steph pedig épségben bejutott a hálószobánkba
- Most jól figyelj! Hagyj békén minket! Ha eddig nem voltam fontos, most már végképp ne legyek!- sziszegtem

Elkínzottan nézett vissza rám. Jóval vékonyabb volt, mint ahogyan az emlékeimben élt. Szemei karikásak voltak, arca beesett.
- Kérlek!- mondta szenvedve
- Mi a fenét keresel itt egyátalán?!- mordultam rá ingerülten
- Szeretnék veled beszélni kisfiam.- felelte reménykedve
- Azt felejtsd el! Egyátalan hogy a francba találtál meg? Miért nem kerestél 16 éven át?!- kiabáltam már-már hisztérikusan

Anya lehajtotta a fejét.
- Egy roncs voltam. Egy alkoholista. Életem legszörnyűbb döntése volt, hogy magadra hagytalak.- magyarázkodott könnyes szemekkel- Annyira sajnálom fiam!- nyúlt lassan felém de hátraléptem
- Ez kurvára így van! Egy szörnyeteg vagy! - szegeztem rá a mutatóujjamat-Hogy voltál képes magamra hagyni?! Egy 6 éves gyereket! Én soha nem tudnék ilyet tenni a gyerekeimmel!-rúgtam bele a dohányzóasztalba feszülten
- Kérlek ne hívj szörnynek! Összeszedtem magam. Van munkám, rendes életem. Könyörgöm, bocsáss meg!- zokogott
- Komolyan?! - sziszegtem cinikusan- Ó hát akkor azt a 16 kibaszott év , a sok fájdalom, nélkülözés meg küzdelem jóvá is lett téve? Hm?!

Anya csak sírt.

- Tudod hányszor bőgtem magam álomba gyerekként? Azt kívántam hogy bárcsak értem jönnél és szeretnél...- sírtam már én is- Utáltam magamat, a világot, mindent és mindenkit! Ez mind miattad van! Mert egy önző, szívtelen alak voltál!- kiabáltam

- Sajnálom!- zokogott a tenyereibe- Ezerszer megbántam azt a napot! Hidd el! Őrületesen hiányoztál! Miattad szedtem össze magam. Szeretnélek megismerni és az életed részévé válni. Könyörgöm! Adj egy esélyt számunkra!- nézett esdeklően a szemembe

Mardosott a fájdalom belülről. Mérhetetlen gyűlölettől lángoltam, ugyanakkor a szívem mélyén éreztem hogy igazat mond.

- Miért csak most?- kérdeztem remegve
Anya hatalmasat sóhajtott.
- Kicsit több mint 3 éve még az utcán éltem. Koldultam. Egyik nap egy nőt láttam meg, a fiával sétált. A kisfiú pont úgy nézett ki mint te gyerekként, és pont olyan kisautója volt, mint amilyen neked is volt régen. Az volt a kedvenced.- mosolyodott el- Azon a napon, akkor határoztam el, hogy megváltozok. 2 éve csináltam végig az elvonót. Szereztem munkát, pincérnő vagyok. És van egy albérletem is. Tiszta meg minden. Szóval azért most mert meg akartam mutatni neked hogy megváltoztam és érdemes vagyok az esélyedre. - felelte szipogva

Összeszorult a szívem. Némán, sajgó mellkassal bámultam a nőre, aki 6 évesen eldobott, a nőre aki megszült, aki 6 évig nevelt......
- Nem tudok neked megbocsátani.- szipogtam én is
Any arca eltorzult a sírástól.
- De szeretnélek megismerni.- tettem hozzá.
Nem tudom, talán azért döntöttem így, mert hamarosan nekem is gyerekeim születnek... vagy csak simán elgyengültem. Passz. De azt tudtam, hogy ha akkor nem adok neki esélyt, akkor örökké bántam volna.

Anya hatalmas szemekkel nézett rám. Meg sem tudott szólalni a meglepetéstől hirtelen.
- T-t-tényleg? Komolyan?- pislogott
- Igen.- bólintottam
- Megölelhetlek?- kérdezte alig hallhatóan
Csak bólintottam
Szorosan magához ölelt, amit óvatosan viszonoztam. Alacsonyabb volt nálam, kb egymagas Stephfel, csak sokkal soványabb, szinte összetörni látszott a karjaimban.
- Kisfiam.- suttogta sírva
- Azt akarom hogy mesélj a gyerekkoromról, rólad, apáról, mindenről!- zokogtam anya hajába
- Úgy lesz drágám...- ígérte szipogva és a hátamat simogatt közben

Nem tudom meddig álltunk ott egymás karjaiban, keservesen, halkan sírva.... csak azt tudom, hogy akkor összetört bennem valami. Talán a gyerekes haragom és gyűlöletem, ami évekig marcangolt bármikor anyám eszembe jutott. Vagy talán a sok-sok fájdalmas emléket őrző dobozka a lelkem mélyén.... s helyette egy apró doboz nyílt ki, ami készen állt a jövőre, melytől csak szépet és jót reméltem.

Sziasztok!
Nos, így alakult Hunter és az anyukájának kapcsolata. Mi a véleményetek? 🤷🏻‍♀️
Szép napot nektek!🥰
Örömmel tudatom veletek, hogy a sztori átlépte a 30 000 megtekintést! Ez a ti érdemetek, hálásan köszönöm nektek!❤️