Heaven [TAEKOOK] ✔

31.

Na sziasztok! Ez egy nagyon hosszú rész lett, és valószínüleg telis tele van hibákkal, amiért elnézést, de később ígérem, hogy kijavítom. Nem tudom, hogy mikor lesz kint a kövi rész, mert vizsgáim lesznek jövőhéten... Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyien olvassátok és szavaztok a könyvemre, iszonyú hálás vagyok érte. Sajnos lassan elérkezünk a sztori végéhez, ami így előreláthatólag még 15 részt jelent, de ez még változhat (többre). Nem is húznám tovább a szót... Jó olvasást!! ^^
Ui: Mi a véleményetek a Shadowról? Szerintem valami elképesztő lett!

-Viszlát-léptem Tae nagymamájához egy mosoly kíséretében-Vigyázni fogok rá, ahogy ígértem-súgtam a nálam jóval alacsonyabb nőnek.

Egy bólintás és halvány mosoly után, melyet tőle kaptam válaszul, Seoyunhoz sétáltam és szorosan megölslgettem apró testét.

-Vigyázzatok magatokra!-kiáltott utánunk  az idős hölgy és heves integetésbe kezdet Seoval együtt.

Anyáék nem meglepő módon a szilvesztert sem itthon töltik, hanem valami céges bigyón, aminek kivételesen örülök, hiszen itt az alkalom, hogy kettesben lehessek Taehyunggal. A párás ablaknak dőlve bámultam ki a fejemből, várva a kb tíz perc múlva bekövetkezendő pillanatot, amely annyiban merül ki, hogy végre Szöulba ér a vonatunk. Az agyamban csak Tae mamájának tegnapi szavai ismétlődnek, miszerint nagyon beteg és fél a következményektől. Frusztál a tény, hogy barátom ezeket még csak nem is sejti és mégis bármelyik pillanatban bekövetkezhet a baj. Talán el kéne mondanom neki...

-Kook-vezette combomra a kezét-Nemsokára le kell szállnunk-figyelmeztetett én pedig visszatértem a valóságba.

-Még van egy kis időnk, meg két megállónk-ásítottam fel, amint hátradőltem a kényelmetlen ülésben

-Miben tudtál elfáradni?-értetlenkedett.

-Tudod az éjfélig csókolózás ki tudja venni az emberből a legutolsó szuszt is-húztam pimasz mosolyra számat, hiszem tudtam, hogy ezzel rendesen zavarba fogok ejteni.

Így is lett, kicsi Alienem köpni-nyelni nem tudott a válaszom hallatán, arca pesig azonnal felvette azt a jól megszokott pirosas árnyalatot.

-Ha ennyire lefáraszt akkor n-kezdett bele mondandójába, de rögtön leállítottam, ugyanis birtokba vettem méz édes ajkait.

-Jungkook!-szólt rám kissé idegesen-Itt más emberek is vannak-pillantott körbe. Minden körülöttünk ülő ember tekintete ránk szegeződőtt. A legtöbb undort, néhány pedig örömet tükrözött, viszont engem egyik sem érdekelt. Senkinek nem kell megfelelnem.

-Ha tovább folytatod a szidásomat tuti kapsz mégegyet!-fenyegettem meg, mire sajnálatomra elhallgatott.

A vonat megállt, mi pedig felkapva cuccainkat indultunk meg a közelebb eső ajtó felé. A levegő egész kellemes volt ahhoz képest, hogy az év utolsó napjában járunk. Ajkaimat összepréselve sétáltam a kihalt úton, Taehyunggal az oldalamon. Különös. Ilyenkor az emberek általában abba sem hagyják a nyüsgést a belvárosban, ma mégis máshigy történtek a dolgok. Lopva barátomra vezettem tekintetem, aki szinte élettelenül haladt mellettem. Arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Talán csak össze van zavadodva, amit teljes mértékben meg tudok érteni.

-Végre itthon vagyunk-sóhajtottam fel, mikor beléptem a hűvös nappaliba.

-Hadd aludjak-fogta a fejét Tae, én pedig akaratlanul is felnevettem fáradt, élettelen valóját látva.