Heaven [TAEKOOK] ✔

32.

Egy kis vizsga előtti rész. Hibákért elnézést. Ha bármiféle kérdésetek van a történettel vagy esetleg velem kapcsolatban, akkor bármire válaszolok. Kivéve a nevemre és az életkoromra. Azt továbbra is titokban tartom.
Jó olvasást!

Mikor reggel felkeltem, Taehyung még békésen szunyókált rajtam. Igen, ugyanos feje a mellkasomon volt, kezét az alhasamkn pihentette. Ellettem volna a látvánnyal elég sokáig, de ki kellett mennem mosdóba. Nagy nehezen kikászálódtam alóla és sikeresen elvégeztem a dolgom. Az órára pillantottam, ami fél tizenegyet mutatott, ezért úgy gondoltam, hogy elugrom ahhoz az olasz étteremhez, ami a Namjoonnal közös kedvencünk volt. Megmosakodtam, majd felöltöztem és el is indultam. Ha már nosztalgia akkor legyen teljesen az.

Mélyet szippantottam a hideg, friss levegőből. Folyton csak az Alien járt a fejembe. Ahogy megcsókol, ahogy a szemembe néz és ahogy elpirul bármi olyat teszek vagy mondok. Egyszerűen imádom az összes vele töltött pillanatot, mégsem merek annyi mindent megtenni, amennyit szeretnék. Most persze nem arra gondolok, hogy amikor tökre véletlen letaperol, akkor megtömném, mint valami pulykát... De néha ilyen is eszembe jut. Ez normális!

Gyorsan szedtem lábaimat, hogy hamarabb megérkezzek az eldugott étterembe. Éreztem, hogy valami ráesik a homlokomra. Először megijedtem, hogy eső, de aztán észrevettem, hogy a hó kezdett el hullani. Végre.

A célomhoz érve megráztam a fejem, hisz nedves tincseim a homlokomra tapadtak és rendkívül kellemetlen érzést nyújtottak ezzel.

-Jó napot!-hajoltam meg ahogy beléptem a kis helyiségbe. Nem láttam senkit a pult mögött, viszont odamentem nézegetni az elkészült ételeket. Rég ettem Carbonarat...

Kicsit vaciláltam, de végül az említett tészta mellett döntöttem. Lépéseket hallottam, egyre csak közeledni, így tudtam, hogy az eladó az.

-Egy nagy adag Carbonarat kérnék elvitelre-jelentettem ki, majd lassan felnéztem az előttem álló, magas, szőke hajú fiúra.

Teljesen lefagytam a velem szemben álló láttán. Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy szegény srácot tanulmányoztam.  Nálam pár centivel volt csak magasabb, sötétbarna szemeiből a színtiszta döbbentet és meglepettséget tudtam csak kiolvasni. Ő sem számított a találkozásra, ahogy én sem.

-Namjoon?-kérdeztem könnyimet visszatartva.

-Jungkook?-kérdezte lefehéredve.

-Hol voltál ilyen sokáig?-engedtem utat forró könnyeimnek, melyek csak úgy égették az arcom. Hol volt? És miért nem keresett? Mióta van itt? Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem hirtelen.

-Délben végzem, mondd el a címed és odamegyek-rendezte le ennyivel, aztán a kezembe nyomta a kért ételt. Rengeteg megválaszolatlan kérdéssel hagytam el az éttermet. Vajon mi szél hozta ide újra?

...

-Igen, ő volt a legjobb barátom- feletem, miközben fel-alá járkáltam idegességemben.

-Kim Namjoon-ismételgette a nevét-Remélem mostmár tisztázza a dolgokat-morogta Taehyung.

-Ne haragudj rá, amíg nem tudod miért nem adott jelet magáról-vontam vállat és ekkor meghallottam a halk kopogást-Akurva-káromkodtam el magam hirtelen-Maradj nyugodt!-parancdoltam rá, ő pedig kinevetett, hisz mindkettőnk tisztában volt azzal, hogy csak én reagálom túl.

Idegesen túrtam tincseim közé, miközben hatszor gondoltam át, hogy lenyomjam-e azt a szegény kilincset, vagy tettessem azt, hogy nem vagyok itthon. Végül mély levegőt vettem és behívtam a nappaliba rég nem látott barátomat.

-Namjoon-fordultam az említett felé-Ő itt Kim Taehyung-mutattam be neki a kis Alient-Az egyik barátom-haraptam be alsó ajkam, mivel fogalmam sem volt hogyan kéne felvázolnom neki a szitut.

"Ja amúgy már egy csomószor smároltunk és kezdek halálosan beleszeretni, de csak barátok vagyunk"

Nem.

Miután bemutattam őket egymásnak, helyet foglaltunk és beszélgetni kezdtünk.

-Mesélj kérlek-intéztem szavaim Nam felé-Mi volt ez az egész?

Egy hatalmas sóhajtás után bele is kezdett a mesélésbe.

-Mivel már évekkel ezelőtt is beteg voltál, féltem, hogy esetleg bajod lehet. Amikor elköltöztünk és visszagondoltam az állapotodra, teljesen abban a hitben éltem, hogy végleg el foglak veszíteni-nyelt egy aprót-Ezért nem mertem sehova felnézni, bejelentkezni közösségi portálokra, mert rettegtem, hogy egy nem várt hír fogad egyik nap. El kell kezdenem az egyetemet pár éve és arra gondoltam, hogy itt szerertném folytatni mindezt. Sikerrel is jártam, úgyhogy már hivatalosan is itt lakom, csak hát kicsit messzebb tőled-magyarázta csalódottan-El sem hiszed mennyire boldog vagyok, hogy újra látlak és életben vagy, szinte semmi bajod-pillantott rám-Nagyon sajnálom, hogy nem kerestelek és valóban egy balfék vagyok, de nem mertem kockáztatni. Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked, Kook-zárta le hosszú monológját.

Nem tudok rá haragudni, hiszen semmi rosszat nem tett. A helyében talán én is így cselekedtem volna. Az egyetlen amit szeretnék, nem más, mint újra vele tölteni az unalmas délutánjaimat és együtt ökörködni, mint régen.

-Kookie?-szólított meg Tae, nyilván a válaszomra vártak mindketten.

Szerintem egyértelmű.

-Akkora fasz vagy!-kiabáltam le Namjoon fejét, miközben kimondatlan szavaim forró könycseppekként szántották fel arcbőrőm-Utállak!-folytattam-Soha többé ne merj egyedül hagyni Kim Kibaszott Namjoon!!-húztam magamhoz és szinte a lelket is kiszorítottam belőle. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, de nem a szomrúságtól. Boldog voltam, hogy újra magam mellett tudhattam őt. Végre egyenesben van az életem.

-Ne haragudj rám-lépett el tőlem, Alien pedig szorosan hozzámbújt hátulról-Haza kellene mennem, de holnap találkozhatunk újra, ha nem ellenzed.

-Szokásos hely? Szokásos időpont?-csillantak fel szemeim a kijelentését hallva.

-Úgy is van-csapta össze tenyereit, majd megkért, hogy engedjem ki én pedig azonnal nyitottam is az ajtót.

Elköszöntem tőle egy gyors számcsere után és visszaslattyogtam Taehez, aki a szobámban várta, hogy kiöntsem neki a lelkem.

-Aranyos srác-jelentette ki, engem pedig akaratlanul is elkapott a féltékenység.

-Tetszik?-kérdeztem.

-Hogyne-bólogatott-Életem szerelme-vigyorgott.

Fájtak a szavai, hiába voltam tisztában azzal, hogy csak poénkodik. Mint mindig. Ölembe húzzam szerencsétlent, akárcsak tegnap éjszaka és könnyes szemekkel mértem végig.

-Maradj annál, hogy velem kelsz és fekszel minden nap-pusziltam állára-annál, higy engem ökelgetsz-ismételtem meg az előző cselekedetemet-és legfőképp annál, hogy engem csókolsz meg minden egyes nap-szipogtam és szép lassan ajkaira hajoltam.

-Ne sírj Kookie-törölte le könnyeimet. Szerintem még sosem látott sírni és ami azt illeti... Nem is szoktam ennyire elengedni magam, de most valahogy egyszerre kijött belőlem minden, ami eddig megviselt és nem hagyott nyugodni.

-Csak nyugtass le-húztam pimasz molyra ajkaimat, mire vállon csapott.

-Perverz vagy-nevetett fel.

-Semmi olyanra nem gondoltam!-tiltakoztam.

-Tudjuk Kookie, tudjuk-kucogott tovább, mire elegem lett és elhalgattattam azzal, hogy ajkaira martam.

Kikérem magamnak, felnőtt férdi vagyok, vannak szükségleteim, viszont tényleg nem ez a fontos jelenleg. Hanem, hogy nyugodtan élhessem a napjaimat a legjobb barátommal és Taehyunggal. Szépen lassan meggyógyuljunk és minden oké legyen. Nem hiszem, hogy ennyi szenvedés után ez túl nagy kérés lenne...

2020.01.14.