Heaven [TAEKOOK] ✔

44.

Másnap reggel fáradtan estünk ba az ajtón, mivel szinte egész éjszaka beszélgettünk a többiekkel. Hála az égnek, teljesen feloldódott mindenki és kialakukt egy amolyan tökéletes hangulat. Taehyung is nagyon jól érezte magát, amit szinte minden percben el is mondott nekem. Láttam rajta, hogy végre nem a rossz dolgok járnak a fejében, láttam, hogy végre egészségesnek érzi magát.  Levettem a cipőmet, majd lesegítettem a kicsi Alienről a kabátját és magamról is lehámoztam a felesleges anyagot. Anya hatalmas mosollyal az arcán lépett be az előszobába, miközben bal kezében egy nagy tál süteményt tartott. De a mosolya hamar eltűnt.

-Hol van Seoyun?-kérdezte teljesen elfehéredve.

Először nem értettem mi történik, hiszen nem volt velünk, én csak a suliba vittem el még tegnap ilyenkor.

-Nincs iskolában?-kérdezett vissza azonnal a barátom.

-Azt hittem veletek van!-fogta a fejét anya, mikor a sütitől megszabadult-Haza sem jött tegnap-pottyant le egy kósza könnycsepp szeméből.

-Meg kell keresnünk-szólaltam meg végre én is-Most!-mondtuk teljesen egyszerre Taehyunggal.

Hogy történhetett ez?

Azonnal vettünk is vissza minden ruhadarabot és már vágtam is ki az ajtót, hogy minél előbb kint legyek és barátommal együtt Seo keresésére indulhassunk.

-Jungkook, kérlek mondd, hogy nem esett baja-szólalt meg a könnyeivel küzködve Tae, mikor leértünk az épület elé.

-Semmi baja nincs és nem is lesz-jelentettem ki- Okos lány, lehet, hogy csak valakinél aludt-találgattam, hiszen el sem akartam hinni, hogy valóban elveszhetett.

-Annyira félek, mióta itt van még senkihez nem ment át-Felelte, miközben idegesen csaota be maga után a kocsiajtót.

Kezére simítottam és azonnal tárcsázni kezdtem Namjoont, hogy segítsen megkeresni Seoyunt  amíg Taehyung ugyanezt tette, csak Hoseokot hívta. Pulzusom szerintem már a csillagokat súrolta, kezeim és lábaim egyaránt remegtek. Megállíthatatlanul.
Elfordítottam a kulcsot, majd pár másodperccel később már kanyarodtam is ki a főútra, amely Seo iskolájához vezet. Biztosan suliban van. Elvégre még csak tíz óra múlt.

-Szeretlek kicsim, ne félj-szorítottam meg hideg kezét, amivel erősen meg is szorította az enyémet. Hihetetlen, hogy milyen nehéz dolgokon kell keresztül mennie egy ilyen földre szállt angyalnak  mint az én egyetlen szerelmemnek. Az élet kurva igazságtalan.

-Köszönöm Kookie-szipogta-Én is iszonyúan szeretlek-döntötte fejét a kocsi ablakának és onnan figyelte tovább az utakat.

Kipattantunk a kocsiból és egyenest Seoyun tanterméhez siettünk. Mivel egyedül a bent lévő tanár hangját lehetett hallani, hangosan bekopogtunk, majd magam elé engedve Taet, én is beléptem a színes terembe. Bizakodón körbepillantottam, de sajnos sehol nem láttam meg a mi kis hercegnőnket.

-Biztosan nem látták?- érdeklődőtt Tae, mire feleszméltem a bámészkodásból.

-Nem jött ma iskolába, az első órától hiányzónak van írva. Sajnálom-vont vállat a tanár, majd az ajtó felé biccentve jelzett, hogy hagyjuk el a tantermét. Ekkora utolsó gyökeret!

Kifelé menet elmondtam neki, hogy még mindig van remény, hiszen több szem többet lát és bárhol rábukkanhatunk, attól függetlenül, hogy itt nem jártunk sikerrel. Kint magamhoz húztam és szoros ölelésbe vontam, melybe kiscica módjára bújt, mintha csak egy egész vihart tartartanék vissza a hátam mögött. Egy vihart ami régóta készülődött végigsöpörni ezen a csendes úton. A mi utunkon.