Heaven [TAEKOOK] ✔

12.

Erőtlen valómat próbálta felrángatni a betegek által rejtett lépcsőnek nevezett helyen. Könnyeim már fehér pólómat is beáztatták, szemeim bedagadtak, szédültem és meg akartam halni. Ott és akkor, tudtam, hogy nekem esélyem sincs a boldogságra.

-Tae én-kezdett magyarázkodni, miközben leültetett az egyik fotelbe.

Nem válaszoltam, eszemben sem volt megszólalni. Mondani neki bármit azok után, hogy.. Azok után, hogy cserben hagyott. Megszegte az ígéretét, itt nincs miről beszélgetni.

-Jiminnel nem vagyunk együtt-rázta meg a fejét, mire kíváncsian felhúztam jobb szemöldököm.

-Csak most ismertem meg és.. Valahogy-kereste a szavakat. Kereste az újabb hazugságot ami mögé rejtőzhet. Őszintén szólva, nem akartam hallgatni amit mond, de elmenni sem tudtam. Olyan voltam mint egy kómában fekvő ember. Hallgatom a körülöttem történő dolgokat, de sem mozdulni, sem beszélni nem tudok.

-Tegnap történtek köztünk apróbb dolgok, én pedig összezavarodtam, de azt hiszem tényleg kedvelem-mosolyodott el. Ezek után képes mosolyogni.

Tartottam a némaságom.

-Nem kellett volna aznap elmennem, kilépnem az életedből, csak mert majdnem megtettél valamit-nyelt egy nagyot-Mivel talán én is meleg vagyok-sóhajtott fel.

Kikérem magamnak..

Felhorkantam az utolsó mondatára, de a világért sem fűztem volna hozzá semmit.

-Sajnálom Taehyung. Nem akartalak megbántani, de mivel úgysem érzünk egymás iránt semmit, gondoltam tudhatod az igazat-állt fel és elhagyta az eldugott tetőtéri szobát.

-Seggfej-suttogtam magam elé az egyetlen szót amit ki tudtam mondani..

-Seggfej-ismételtem el újra, immár kicsit hangosabban.

-HOGY LEHETTEM ENNYIRE NAIV?-Kiáltottam fel sírva.

-Hogy szerethettem beléd, Jeon Jeongguk?-szipogtam, majd szép lassan elterültem a hideg parkettán.

Miért ő? Miért nem kaphatok esélyt? Miért gondolkozom ezen?

Miközben én magamat bombáztam végtelen mennyiségű kérdéseimmel, valakinek a halk lépteit hallottam egyre csak közeledni. Nem fordítottam arra a fejem, még csak a kezemet sem mozdítottam meg. Ugyanúgy feküdtem, ahogy eddig. Mondd, halál, hogy végre eljöttél értem.

-Hát itt vagy-hallottam meg Hobi kétségbeesett hangját.

Felém mászott és ülő helyzetbe húzott, ahol aggódó tekintetét láthattam magammal szemben.

-Hol van az a gyökér?-kérdezte teljesen nyugodt hangon, viszont tudtam, hogy belül  ölni tudna, érezhető ahogy a méreg szétárad a testében, akárcsak a vér az ereiben.

-Elment-mondtam ki fájó szívvel.

-Nem engedem a közeledbe, nem bánthat többet-ölelt át, miközben a hátamat cirógatta.

-El kell felejtened. Lakhatsz nálam, ha szeretnél-vetette fel az ötletét, de bármennyire is tetszett , nem akartam menni. Itt lakom.

-Menjünk a húgomért-biccentettem a lépcső felé, ő pedig kérdések nélkül indult el velem, fekete autójához.

A hűs levegő jól esett, talán kicsípte a bőröm pár helyen, de nem érdekelt. Kint akartam maradni örökké. A hidegben.

-Szállj be-nyitott nekem ajtót Hoseok, en oedig habozva ugyan, de beültem az anyósülésre.