Heaven [TAEKOOK] ✔

46.

-Mit szeretnél csinálni?-kérdeztem Taehyungtól, hiszen már vagy öt perce maga elé meredve vigyorog, miközben ide-oda dülöngél az ágyán. Valamit tettek az infúziójába?

Nem válaszolt, csak sunyin rámvezette tekintetét, de azonnal el is kapta onnan, amikor az ajtó kilincse lenyomódott, és egy komor, szinte teljesen új JB jött be rajta. Nyúzottnak, fáradtnak tűnt, olyan volt, mint aki napok óta alig vagy egyáltalán nem is aludt.

-Sziasztok fiúk-köszöntött minket egy hatalmas ásítás kíséretében. Tegnap este jött be utoljára, a kezelés után kb három órával, hogy lecsekkolja Tae állapotát. Ma még semmilyen orvossal nem találkoztunk, igaz, hogy csak reggel nyolc óra van.

-Szia-köszöntünk vissza egyszerre.

-Van valami hír?-kérdezte lelkesen Taehyung, mire az orvos csak megingatta fejét. Nem hiszem el, hogy nem tud normálisan válaszolni.

-Az állapotod se nem javul, se nem romlik. Látszólag elég stabil-nyögte ki végre a várt mondatot-Most hoztam egy enyhébb gyógyszert, ezt evés után kell bevenned. Voltál már?-kérdezte.

Taehyung unottan bólintott, majd a sárga piruláért nyúlt és azonnal be is vette azt.

-Ma még lesz valami?-érdeklődött, mire az orvos nemlegesen megrázta fejét.

-Köszönjük Jae-mosolyodtam el. Jó látni, hogy Taehyung ismét jól érzi magát.

Az említett elmotyogott egy szívesent, aztán agy intés kíséretében kiléoett a szobából.
Tae felé fordultam,  aki még mindig fura arckifejezéssel bámulta a nagy semmit. Összevont szemöldökkel vizslattam, illetve próbáltam gondolataiban olvasni, de nem jártam sikerrel. Fogalmam simcs mi járhat a fejében.

-Mostmár igazán beavathatnál, hogy mik járnak a fejedben, mert esküszöm kezdek megijedni-szólaltam meg pár perc után, mire a kis Alien rámkapta tekintetét. Szemeiben felfedeztem azt a különleges csillogást, amit már oly' rég nem láttam. Vágy.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, felpattant és az ajtóhoz sietett, amit rögtön be is zárt, a kulcsot pedig a földre dobta. Remélem valami csoda folytán eltűnik és a végén ki sem jutunk innen...
Visszarohant hozzám és hatalmas lendülettel ugrott az ágyra és mászott felém. Nagyon nehéz volt türtőztetnem magam,hiszen nyilván annak ellenére, hogy nem mutatom, rettentően kívánom és szeretném újra és újra átélni azokat a dolgokat, amik azon a napon gyönyörű történtek. Nem tehettem semmit, ugyanis az ő épsége volt és lesz is a legfontosabb, ezért a kisebb-nagyobb gondjaimat mindig magamnak intéztem, bár voltak olyan alkalmak, amikor legszívesebben elsüllyedtem volna, mert a család majdnemhogy szemtanúja volt... annak...

Nem értettem mi ez a hirtelen felindulás nála, ezért mellkasánál fogva óvatosan eltoltam magamtól, hogy rá tudjak kérdezni.

-Jungkook kérlek ne állíts le-morogta mély hangján, ami mostmár teljesen elvette az eszem.

-Nem akarok fájdalmat okozni neked-suttogtam fülébe, de azért saját magamnak ellentmondva apró csókokkal kezdtem belepni nyakát.

-Csak tegyük félre kicsit-sóhajtott fel a- gondolom- jól eső érzésre-És élvezzük ki a helyzetet-tette hozzá, majd gyors mozdulattal lekaota magáról a pólóját, ezt követően pedig engem is megszabadított a zavaró anyagtól.

Fordítottam helyzetünkön, ami azt jelenti, hogy mostmár én voltam felül, így ő teljesen kiszolgáltatottan feküdt alattam. Félreértés ne essék, nincsen semmi komolyabb tervem, hisz még mindig tartom magam az eredetihez, de egy kis örömet szerezhetünk egymásnak. Lassú és gyengéd voltam vele. Lágy puszikkal leptem be felsőtestét, néhol finoman megszívva érzékeny bőrét, de meglepetésemre nem szisszent fel. Nem fájt neki? Nadrágján keresztül simítottam merevedő nemességére, majd kaján vigyorral az arcomon néztem fel rá, de amit láttam, arra egyáltalán nem számítottam. Taehyung fal fehér volt, szája picit lilás árnyalatot vett fel, mégis olyan volt, mintha ő ezt nem is érezné, hiszen arckifejezése ugyanolyan volt, mint eddig.

-Minden rendben-húzódtam el tőle azonnal, mire egy értetlen fejet vágva hozta tudtomra ,hogy azt sem tudja miről beszélek.

-Miért gondolod, hogy bármi van? Mit csináltam rosszul?-kérezte ijedten.

-Sápadt vagy és a szád lilul-mondtam az arcát vizslatva.

-Lehet, hogy a  gyógyszer mellékhatása, ne aggódj, jól vagyok-mosolyodott el halványan, majd nyakam köré fonta karjait, így húzott vissza magához egy szenvedélyes csókra. Nagyon féltem és most először ajkai varázslatos játéka sem tudott lenyugtatni. Ideges voltam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi történik és miért nem érez semmit. Nyelvével eközben végigsimított alsó ajkamon, majd rá is harapott, ami a szokásos jól eső borzongást váltotta ki belőlem.  Kezemmel szüntelenül simogattam oldalát, néha kicsit lejjebb is vándoroltam, de csak véletlenül.

A levegőhiány miatt kénytelenek voltunk elválni egymás ajkaitól.

-Elmegyek gyorsan mosdóba, sietek-pattant fel hirtelen én pedig mégjobban megrémültem.

Csak ültem , immáron ruhában az ágyon és vártam, hogy visszajöjjön. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, de percekkel később sem zárja el.

-Tae, minden rendben?-indultam meg én is a kis helyiség felé.

Nem jött válasz.

Lassan benyitottam az említett szobába és pont ebben a pillanatban láttam, ahogy szerelmem akár csak egy rémálomban, elveszti eszméletét és összeesik.

A pánik azon nyomban úrrá lett rajtam, kiszaladtam az ágyhoz és rátenyereltem a kis gombra, ami leadja a vészjelzést az orvosoknak. Visszafutottam a fürdőbe és óvatosan ölembe vettem az eszméletlen Taehyungot, aki jelenleg az eddiginél is fehérebb volt. Tekintetem egy pillanatra vezettem csak el sápadt arcáról. Bár ne tettem volna. A wc tiszta vér volt, amiből arra következtettem, hogy vért hányhatott, amit le is tudott igazolni a szája szélén maradt vérfolt. Szívem hevesen dobogott, tudtam, hogy minden egyes perc számít, ezért nem is szaróztam, azonnal lefektettem az ágyra és mentem is a hidegvízért.

-Mi történt?-hallottam meg az ismerős hangot. Jaebum volt az.

-Vé-vért hányt és és-próbáltam összeszedni minden információt- elájult-mondtam kétségbeesetten.

-Azonnal hívom a többieket, itt nsgyobb baj van, mint gondoltuk-felelte és már hívta is Dahyunékat akik szinte azonnal megérkeztek a kért felszerelésekkel. Taehyung még mindig ájultan feküdt, miközben az orvosok különféle szereket juttattak gyenge szervezetébe, annak reményében, hogy felkel ezeknek hatására.

Hátráltam, egészen addig, amíg  bele nem ütköztem a szekrénybe, úgyhogy onnan követtem tovább az eseményeket. Ahogy számomra érthetetlen szavakkal dobálóztak és próbálták menteni a menthetőt. Nem akartam hinni a szememnek, nem akarzam hallani a fülemnek. Egyszerűen csak képtelen voltam elhinni ami történik. A szerelmem valószínűleg élet és halál között lebeg. Nem hagyhatom, hogy vége legyen  nem vagyok képes elfogadni, ha most ennek így van vége, gondolni sem akarok erre! Nem veszíthetem el az egyetlen embert aki képes volt boldogságot hozni a kurva élezembe! Nem!

Könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon, kezeim és lábaim egyaránt remegtek, alig tudtam megállni egy helyben. Szemeimet egy percre sem vettem le róluk és imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj.

-Sikerült!-hallottam meg Jae hangját, mire közelebb léptem és ekkor láttam, hogy életem szerelme végre kinyitott azokat a gyönyörű szemeit.

-El kell vinnünk innen-mondta Dahyun, majd felém fordult-Gyere velünk, Jungkook, nem tudjuk mi fog történni, ezért jobb ha itt van egy hozzátartozó.

Szívem kihagyott egy ütemet, de szó nélkül tettem amit mond. Tae rámvezette tekintetét és erőtlen, lágy mosolyra húzta véres ajkait. Majd megszakadt a szívem az egésznek a láttán, de ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy erősnek kell lennem, hiszen bármi megtörténhet.

2020.03.15.

Sziasztok.. nagyon sajnálom...
Remélem azért tetszett a rész.
Nemsokára hozom a folytatást, hiszen az új oktatási rendszer miatt lesz egy csomó időm.
Nagyon vigyázzatok magatokra, szeretlek titeket!!