Heaven [TAEKOOK] ✔

36.

Sziasztok, ez nagyon fontos, úgyhogy kérlek olvassátok el. Az utóbbi napokban elbizonytalanodtam és nem tudom mit kezdjek a történettel. Félek, hogy így a 36. részre meguntátok, holott még legalább 10 része hátra van. Aggódom amiatt, hogy nem fogjátok olvasni, mert hosszúnak tartjátok a kevés történés miatt, ami igazából a következő részektől fog igazán beindulni. Ez a sztori nem véletlenül lett így kitalálva, hiszen a legnagyobb fordulat a vége felé következik, amit valószínüleg már sejtenek egy páran.
Kérlek titeket mindenképpen jelezzétek, ha unjátok a dolgot és akkor is ha nem, mert teljesen tehetetlen vagyok.
Köszönöm, jó olvasást!

A telefonom csörgésére értünk vissza, miután elmentünk ebédelni egy közelben lévő étterembe. Nagyon boldog voltam, hogy végre egy párként vonulhattam végig a város utcáin a kis Alienemmel, akinek az arcán a ritkán látható levakarhatatlan mosoly tündökölt.

-Haló?-szóltam bele először.

-Jungkook azt hiszem haza kell jönnötök-hallottam meg édesanyám kétségbeesett hangját a vonal túlsó feléről.

-Mi? Mi történt? Balesetetek volt?- bombáztam kérdésekkel.

-Nem, Tae nagymamája-sóhajtott-Ma reggel elhunyt-jelentette ki remegő hanggal.

Egész testem remegni kezdett, éreztem, hogy az egész világ forog velem, hogy a vérem egy pillanatra megállt az ereimben. A szívem kihagyott egy ütemet, a fülem sípolni kezdett. Hirtelen beugrott az összes emlék és mondat amit az idős hölgyhöz köthető. Szemeim szép lassan megteltek forró könnyeimmel, amit az előttem álló nem tudott mire vélni. Hogy mondjam el neki?

-Mikor jöjjünk?-kérdeztem visszafolytva a kitörni készülő könnyeimet.

-Akár ma este, de a holnap reggel is megfelel-felelte halkan.

-Rendben, még visszahívlak-zártam le a beszélgetést és bontottam is a vonalat.

Szó nélkül dobtam le a telefonomat a földre, ami egy hangos koppanással érkezett le, én pedig kishíján elájultam, mire eljutottam az ágyig, ahol tenyereimbe temetett arccal engedtem utat kimondatlan szavaimnak. A sós cseppek lávaként marták fel az arcbőröm, felsőtestem egyre gyorsabban rázkódott. Az egyetlen hallható dolog a szipogásom volt.

-Mi történt?-kérdezte ijedten Taehyung.

Segítség.

-Tae én-zokogtam fel-Engem most hívott anya és-préseltem össze ajkaimat, hiszen kimondani sem akartam a tényt, hogy a nagymamája, az egyetlen ember aki egész eddigi életében vele volt és mellette állt, aki felnevelte... Mostanra már nem az élők sorát erősíti.

Vajon mi lehet a kishúgával? Hol lehet éppen? Remélem nem vitték árvaházba és van valaki aki gondját viseli.

-Nagyon megijesztesz-simított gyengéden nedves arcomra.

-Tae-néztem gyönyörű szemeibe, majd kezéért nyúltam, hogy összekulcsolhassam ujjainkat- A mamád ma reggel-vettem mély levegőt-meghalt-zokogtam fel ismét, viszont mostanra nem voltam ezzel egyedül. Amint eljutott az agyáig az információ, ugyanazt tette amit én. Sírt. Megállíthatatlanul. Hiszen ki ne sírna?

-Mi van Seoyunnal?-kapta szája elé a kezét-Ugye nincs semmi baja?

-Nem tudom, de haza kell mennünk-álltam fel hirtelen-meg kell tudnunk a részleteket.

-Ma éjszakára itt maradunk-húzott vissza  azonnal.

-Biztos, hogy ezt akarod?-húzódtam közelebb hozzá.