Heaven [TAEKOOK] ✔

45.

Másnap reggelt a telefonom hangos csörgésére keltem.  El sem tudtam képzelni, hogy ki keres ilyenkor, de azonnal felvettem és átmentem a fürdőbe, mert nem akartam felébreszteni az addig mellettem szuszogó angyalt. Becsuktam magam után az ajtót és rekedtes hangon szóltam végre bele a telefonba.

-Haló?-köszörültem meg a torkom.

-Jungkook, itt Nam- hallottam meg legjobb barátom hangját a vonal másik végéről-Megtaláltam Seoyunt!

Szemeim azonnal háromszorosára tágultak, hirtelen már nem is voltam álmos. Oda kell mennem.

-Vele vagy? Hol van pontosan?-kérdeztem.

-Mindjárt megmondom a park címét, várj.

Baromi gyorsan szaladtam vissza a szobába, miután Namjoon kinyögte a pontos címet. Kikaptam egy gatyát és egy pólót a szekrényemből, majd szó nélkül elhagytam a házat, miután mindennel elkészültem.

Szívem hevesen dobogott, szinte olyan érzésem volt, mintha már a torkomban kalapálna ilyen hevesen. Kishíján elütöttem egy macskát, ami pont akkor szaladt át előttem, mikor be akartam kanyarodni az említett utcába. Namjoon Seoyunnal van, de nem hajlandó szóba állni vele. Azt mondta, én vagyok az egyetlen ember akivel szóba akar állni.

-Seoyun!-szólítottam meg a reszkető kislányt, mikir már csak pár méterre voltam tőle.

-Itt hagylak titeket, később beszélünk-hadarta Joonie, majd egy tipikus "ez fontos lesz" nézéssel elsétált mellettem.

Leültem a padra, amin Yunie is ült, majd remegő hangon megszólaltam.

-Mi volt ez az egész?-inkább csengett lágyan, mint mérgesen. Nem haragudtam rá, csak szimplán válaszokat akartam.

-Szia Jungkook-felelte-Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket-mondta maga elé meredve.

Nem válaszoltam, csak vállára tettem kezem, és egyáltalán nem erősen, de megszorítottam, hogy tudja, semmi baj nincs innentől és folytathatja.

-Nagyon megviselt, hogy Tae beteg. Én pedig azért vagyok, hogy segítsek-magyarázta, de nem értettem miről beszél. Mégis honnan tudja és mivel akar segíteni?

-Tessék?

-Ez a feladatom, Kookie. Nagyon rossz dolgok következhetnek-nézett mélyen szemeimbe- Annyira sajnálom, hogy elmentem, de ígérem, soha többet nem lesz ilyen!-kezdtek potyogni könnyei.

-Shht Yunie-öleltem magamhoz vékony testét-Semmi baj-pusziltam hajába. Tényleg semmi baj nincsen.

-Mit mondjak anyáéknak?-törölgette szemeit.

-Csak kérj bocsánatot és mondd, hogy nem fordul elő többé, meg fogják érteni, oké?-guggoltam le elé, mikor már indulásra kész voltam.

-Jó-bólintott egy aprót.

-Ha adsz nekik puszit, hatásosabb lesz, kacsintottam, mire ő halványan elmosolyodott.

Szeretem ezt a mosolyt.

A visszafelé vezető utunk alatt nem beszélgettünk. Betettem Seoyun kedvenc zenéjét és megpróbáltam relaxálni én is  ugyanúgy,  ahogyan azt ő is tette. Már rég nem volt bennem az a feszültség, mely tegnap akár fel is tudott volna emészteni belülről. Amikor viszont felértünk a lakásba, a várt reakció helyett csak egy hatalmas öleléssel és oár lehollajtott könnyel üdvözölték a kis hercegnőt anyáék. Taehyung nem jött ki a szobából. Furcsálltam,  hiszen már elmúlt tizenegy óra is, sőt egészen nagy hangzavart csaptunk Seo hazaérésének kisebb ünneplésével.
Benyitottam a szobánkba, ahol ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint amikor eljöttem. A redőny le volt húzva, a szekrényajtó nyitva volt és az én felemen a takaró a hanyagul lerúgdosott módon tornyosult.