darabokban - in pieces

1. rész

- Jó reggelt kívánok! Üdvözöllek az iskolánkban, már mind nagyon vártunk! – köszöntött széles mosollyal az iskola igazgatónője péntek reggel, miután beléptem az irodájába. A nő makulátlan,  halványrózsaszín kosztümben és ropogósra vasalt hófehér ingben ücsörgött a tömör tölgyfa asztala mögött a székében miközben katonás rend övezte. Magához intett, így odasétáltam elé és tétlenül ácsorogtam, míg vártam, hogy folytassa a sablonbeszédet, amit valószínűleg minden új diák érkezésekor előad. – Pillanatokon belül érkezik egy osztálytársad, hogy körbevezessen, a titkárnőm pedig gondoskodik a többi részletről – legyintett vidáman, majd közelebb hajolt hozzám, bizalmasra véve a figurát. – Bármi problémád van, fordulj csak hozzám vele nyugodtan, tudod, mindent a legnagyobb diszkrécióval kezelek – kacsintott egyet mielőtt újabb mosolyra húzta volna a száját.

Én azonban nem osztoztam a töretlen jókedvében. Sőt, alig bírtam elhinni, hogy ez a nő lehet ugyanaz, mint aki apámmal pár napja négy kerek órán keresztül szidott engem és a „felelőtlen, meggondolatlan viselkedésemet", miközben egyiküknek sem volt fogalma arról, mi is történt velem.

Apának összesen annyi volt a feladata, hogy – egyetlen élő – szülőmként megbüntessen, ha valami rosszat teszek. Úgy látszik, mostanában igazán komolyan vette magát, mert rögtön bedugott egy a semmi közepén lévő bentlakásos suliba, hogy „majd itt megtanulok viselkedni egy életre" egyetlen kis baki után. Még a hétvégét sem volt képes kivárni, szerdán megbeszélték, hogy van nekem egy hely a suliban, csütörtök délután pedig már a buszon is ültem a suli felé.

Csak bólogattam, miközben vártam, hogy a nő végre elbocsátson, kimehessek az irodából és megszabaduljak az egész irodát belengő parfümjének fojtogatóan édes illatától.

- Akkor mehetsz is, legyen szép napod – integetett nekem, mintha valami idióta kisgyerek lennék, amivel rögtön felhúzott, úgyhogy jobbnak láttam elindulni.

Szó nélkül a pár méterrel odébb körmét reszelgető titkárnő asztalához mentem. Nagy nehezen átadta az órarendemet a házirend egy kinyomtatott példányával együtt. Mintha nem hallottam volna már körülbelül százszor ezelőtt apától és az igazgatónőtől is az összes pontot, ami abban szerepelt.

- Szia, biztosan te vagy Rebeka – üdvözölt egy lány, akibe szó szerint belebotlottam, ahogy kiléptem az ajtón.

- Igen – feleltem, miközben próbáltam megtartani az egyensúlyom és nem bezuhanni az igazgatói iroda ajtaján. Bőven elég volt egy életre az előzőleg bent töltött tíz perc is.

A lány hátrált egy lépést és gyorsan végigmért jégkék szemeivel mielőtt újra beszélni kezdett volna. Hosszú, a feje búbján copfba kötött egyenes szőkésbarna haja volt, ami még összegumizva is majdnem a derekáig ért. Emellett egy aranyszínű vékony keretes szemüveget hordott, ami folyton megcsillant, ha ráesett a fény.

Rajta is a sulis egyenruha volt, ami a legrosszabb része volt ennek az egész helynek... Még azt is hamarabb elnéztem, hogy apám egy bentlakásos suliba záratott, amiről azt pletykálják, hogy az ország legszigorúbb iskolája, mint hogy képes legyek a ruhával megbarátkozni.

A ruha a suli színeinek megfelelően fekete-kék kombinációban pompázott. Egy világoskék ingből, fekete zakóból, az inggel egyező árnyalatú kék díszzsebkendőből és a fekete, szigorúan térd alá érő szoknyából állt a hivatalos egyenruha. Azonban ahogy végignéztem ezen a lányon, észrevettem, hogy a fekete térdzoknija és kék magassarkú lakkcipője szintén tökéletesen passzolt a szettjéhez.

Szerencsére a cipő kérdésében teljesen szabad kezet kaptunk, úgyhogy én a saját fekete sportcipőmben ácsorogtam a folyosón, az egyenruhát pedig annyiban módosítottam, hogy egy fekete, vastag harisnyát vettem a szoknya alá, mivel a szetthez járó nadrágot lányok csak télen hordhatják. Ki hallott már ekkora hülyeséget?