The silence wolf *Vkook*

*1.rész*

Tudni kell, hogy a mai világban nagyon ritka ha valaki omegának születik. Főleg ha férfi omegákról beszélünk. Ezért nagyon tisztelik ezeket az embereket. Én is ezek közé tartozom, ám én nem tiszteletet és szeretetet kaptam, hanem a sanyarú és keserves sorsot. Mindenki csak lenézően, megvetően néz rám. Mindenki rajtam éli ki vágyait és itt most mind érzelmi és testi bántásra is gondolok. Folyamatosan el löknek maguktól és semmibe vesznek. Én vagyok a hierarchia legalján.

A szobámban ültem a pihe-puha ágyamon a lábaimat szorongatva, közben végig azon gondolkoztam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor az apám újra belép az ajtón és üvölti le jó hangosan a fejemet s mond el mindennek. Mert igen, ez minden egyes nap megszokott történni. Még akkor is, ha semmit nem csináltam.

De már kezdem megszokni..

Hisz valamennyire igaza is van. Egy elcseszett kis senki vagyok, aki még a saját árnyékától is megijed. Aki csak ül magában és élvezi a saját társaságát, mert másokhoz is fél oda menni. És ha ez még nem elég megszólalni sem mer, mert betoji. De nem tehetek róla. Mióta apám és a falka is megvet, nem merek már lépni.

Nagyon sóhajtottam, mikor is nyílni kezdett az ajtó és ekkor tudatosult bennem, hogy biza újfent kezdődni fog a kínzásom.

- Na, hogy van a mi kis szégyenünk? - kérdezte megvető tekintettel nézve rám, majd szép lassan becsukta az ajtót, mire én jobban összehúztam magam.
- Hallottam ma megint nem remekeltél valami jól.. - ült le az ágyam szélére, amire én aprót ugrottam és remegni kezdtem.
- Ugye, tudod hogy ez így nem mehet tovább? - kérdezte gúnyosan, majd megfogta remegő kezemet és maga felé húzott.
- Ugye? - horkant fel, mire halványan bólintottam.
- Jó fiú.. - kuncogta halkan, majd hajamra simított.
- Most akkor jöhet a megérdemelt büntetésed.. - vigyorodott el gonoszan, bennem pedig megfagyott a vér és szemeim bekönnyesedtek.

Nem akarom. Nem akarok megint szenvedni. Ellent akarok mondani, de nem megy. Gyenge vagy Taehyung.. Nagyon gyenge..

- Akkor kezdjük is.. - morogta egy beteges mosollyal arcán, majd a földre lökött és sárgán virító szemeivel nézett végig rajtam. Ijedten kezdtem hátrálni, hogy minél messzebb kerüljek tőle, ám egy idő után hátam találkozott a hideg fallal.
- Nyugodj meg.. Annyira nem fog fájni. - nevetett fel halkan, majd elém lépett és már tervezte az első ütést bevinni, mikor is hirtelen az egyik béta berontott az ajtón.

- Úram! Baj van! - zihálta, mire apám ijedten nézett rá.

- Mi történt? - kérdezte a lihegő tagunktól.

- M-megtámadtak minket! - dadogta, s én is és apa is nagyra nőtt szemekkel néztünk rá.

- Azonnal hívjátok a többieket és védjétek meg az embereket! - utasította és ki is rohant a szobából engem szépen ott hagyva.

Láttam. Végig néztem ahogy szét szedik a családomat és a falkámat, de nem tettem semmit. Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal és könnyeimmel együtt. Akármennyire is akartam segíteni nem ment. A testem nem fogadott szót az elmémnek. Csak állni és nézni tudtam, ami nagyon fájt. Tudom jól, hogy mind bántottak, de akkor is ők voltak a családom.

- Fuss.. - motyogta mellőlem valaki, mire ijedten néztem oda és mikor megláttam véres falkatagomat elfogodt a hányinger.
- T-taehyung.. FUSS MÁR! - üvöltötte utolsó erelyéből, majd arcal a földre zuhant. Könnyeim ez láttán patakokba kezdtek folyni és testem is remegni kezdett. Meghalt.. Előttem..