Igen. Fájdalmas egy barátodat szeretni. De végül úgyis hozzászokik az ember. Igen. Rengetegszer el szerettem volna mondani, de féltem. Féltem, hogy ha elmondom megváltozik felém, hogy eltávolodunk, hogy megromlik a barátságunk, hogy végleg elválnak útjaink. Ezért inkább szenvedtem egy kicsit, egy kicsit minden nap, egy kicsit minden alkalommal mikor láttam, mikor beszéltünk, mert nem akartam elveszíteni. Nem akartam elveszíteni egy nagyon jó barátomat, a személyt, akinek minden elmondhatok, akihez bizalommal fordulhatok, és a személyt, aki nagyon fontos számomra. Hallgatni egyszerűbb volt, mint leélni az életem nélküle. De vajon tényleg nem vette észre? Vagy csak nem akarta észrevenni? Vagy csak nem akarta tudomásul venni? Vagy lehet, hogy ő is úgy szeretett, de ő sem merte mondani? Már sosem tudom meg. De így is örülök, hogy nem szóltam. Legalább még mindig mellettem van, és marad is. Lehet, hogy nem örökké, de biztos, hogy még jó sokáig itt lesz. És lehet, hogy már nem úgy, de egyre jobban szeretem.
VOUS LISEZ
Killer Thoughts
PoésieEbben a "könyvben" próza- és szabadversszerű, igazából besorolhatatlan irományaimat, és random jött "egysoros műveimet" fogom írni. Hogy miért? Mert miért is ne.^^ (Azért így zárójelben megjegyzem, jó messze vagyok egy pro költőtől. A verseim elég...
